Itt először annak kellene következnie, hogy mióta és honnan ismerem Gombos Lászlót, de ez már az idő homályába veszik. Viszont ma is szinte naponta összefutunk, s ha már így van, megkértem, üljünk le egyet diskurálni. Leültünk.
Az első emlékem rólad a Szinyei utcai borozó vagy étterem, ahol találkoztunk, aztán később derült ki a lovas múltad, illetve jelened, de még most sem tudom, mi volt előbb. A kocsma vagy a ló.
Persze, hogy a ló. Tízéves korom óta lovagolok. Gyerekként fociztam, és egyszer ott a Styl pályán játszottunk, amikor a lovasok ott mentek el a pálya mellett. Én meg vágyakozva néztem, s az edző mondta, ha ez tetszik, menjek el a lovaspályára. Elmentem persze, föltettek egy lóra, és jól mutathattam rajta, mert mondták, jöhetsz lovagolni.
Ez mikor volt?
’70-71-ben.
A lóversenyzésnek azért sok szakága van. Te melyikre készültél?
Military.
Milyen szintre jutottál?
Országos szinten mentem, akkoriban azt mondták, hogy elég jó voltam. Csak volt egy baleset Szombathelyen, a Makkos Vilike meghalt, és én akkor abbahagytam a lovaglást. Ez ’79-ben volt, egy évet kihagytam, aztán elmentem Kiskunhalasra, ahol pár évig még versenyeztem, de aztán befejeztem, és visszajöttem Szombathelyre.
A vendéglátást tanultad, vagy csak belecsöppentél?
Mondhatjuk azt, hogy véletlenül kerültem bele. Úgy kezdődött, hogy a zánkai termelőszövetkezet keresett a borainak nagykereskedőt, így nyitottam meg a borlerakatot. Aztán jöttek sorban az italboltok és éttermek, az emlegetett Szinyei utcai, a Hemo étterem, a Nádor, illetve Csepregen egy borozó.
Ezek egymás után, vagy együtt?
Párhuzamosan. Illetve vittem mellette a szombathelyi lovardát is. Ugyanis akkor már a fiam kezdett el versenyezni, lovagolni, és elég sok saját lovat tartottunk, rengeteg versenyre jártunk vele. Ő eljutott egy világkupa szintig többszörös magyar válogatottként, korosztályos magyar bajnok volt, jól ment neki.
Ő még csinálja?
Nem, már ő sem, nemrégiben hagyta abba. Volt ’Halason egy balesete, három évet kihagyott, utána meg már nem volt komoly szponzora, kiesett egy kicsit ebből a dologból. Meg hát, el kell tartani a családját.
Azért menjünk vissza arra az időre, amikor te egyszerre vendéglátóztál, és foglalkoztál lovakkal is. Tudjuk, hogy a lovaglás elég drága dolog, innen tehát úgy látszik, amit megkerestél a vendéglátásban, azt beletetted a lovakba.
Bele. Így kellett lennie, mert nagyon szerettük csinálni.
Lovasedző lettél aztán.
Most is az vagyok. Illetve az is igaz, bármerre járok az országban, mindenhol akad, akiket tanítottam: ’Fehérváron, Balástyán, Kiskunhalason.
Mondhatjuk azt, hogy Gombos László lovasedző keze rajta van a magyar lovassporton?
Valamilyen szinten elismernek. De a lovassport olyan dolog, hogy ma jó vagyok, mert jól megy a lovas vagy a ló, de jöhet egy hullámvölgy, és onnan már nem vagy jó edző. Itt a lótól kezdve a lovast is kell egyszerre edzeni, és ha van kihagyás, egy-két hét, akkor már másképp dolgozik a lóval a lovas, mint ahogy kellene. Meg, ha nagyon sok edzője lesz egy lovasnak, megint bekeveri az egész dolgot, és újra hívnak, hogy na, csináljunk valamit, de akkor már lehet, hogy el van rontva minden. És nehéz kijavítani, vagy nem is lehet, mert a lóban bent marad minden.
Igen?
Nagyon. Ő emlékszik mindenre pár évre visszamenőleg, hogyan nyúltak hozzá, hogyan lovagolták, tehát, ha olyan mozdulatokat tesz valaki, az új lovas is rajta, akkor azt ő tudja, hogy nem jó. A ló érzékeny állat, ő megjegyez mindent, még talán tíz évre visszamenőleg is emlékszik, mi történt vele, vagy mit csináltak vele először. Csak ezt kevesen tudják.
Most milyen a viszonyod a lósporthoz, mert azt tudom, hogy jársz rendszeresen ide-oda az országban. Csak kívülállóként, vagy miképp? Egyáltalán lovasedzőként mi a történeted Szombathely után?
Sok helyen megfordultam, nem sorolom, de nyugdíjasként vagyok itthon megint Szombathelyen.
Viszont gyakran találkozunk, és mindig mondod, ide, meg oda indulsz éppen.
Kajászóra járok le Major Tamáshoz és a feleségéhez, akikkel összejöttünk, nekik segítek a lovardában. Hetente két-három napot vagyok lent. Illetve Cákon van egy-két tanítvány, ott próbálok edzést tartani.
Ez már csak hobbi, vagy köze van a megélhetéshez?
Inkább hobbi, hogy ne kelljen nyugdíjasként a négy falat nézni.
De térjünk vissza arra az időre, amikor vendéglátóztál és a lósportot is vitted. Mindkettő teljes emberes feladat.
Sokszor kevés volt a huszonnégy óra.
Belefáradtál?
Fogalmazzunk úgy, jött egy rosszabb időszak. Olyan költségek jöttek a vendéglátásban, amit már nem lehetett kigazdálkodni vagy elviselni. Befejeztem tehát, és kimentem Ausztriába edzősködni. Először Bécs mellé, aztán Klagenfurtba. A vendéglátásban pedig csak a Szinyeit tartottuk meg. De ma már az sincs.
Most pedig a nyugdíjasok keserű kenyerét eszed.
A nyugdíjasok boldog éveit taposom.
De félsz a tétlenségtől. Mi lenne, ha netán újra vendéglátóznál?
Nem hiszem, hogy tudnám már csinálni.
Helyette szaladgálsz egyfolytában.
Inkább. Sok helyen elkél a lovas segítség, sok új lovarda van, kezdő istállók, de ők inkább már mind arra mennek, hogy megéljenek belőle, és ezért mindent kitalálnak, hogy megfogják a tanítványokat. Csak a tanítványok jönnek rá később arra, hogy elfogyott a pénz, és sehova nem jutottak. Tisztelet a kivételnek. Egy-kettő van, de ez nagyon kevés ahhoz képest, ami volt régen.
A családban van lovas utánpótlás?
Mini. Az unokáim kaptak tőlem egy pónit annak idején, és néha felülnek, amikor van rá idő.
Ez tehát ilyen lovagolunk is és nem is állapot. De ha az un unokákat említed, ott vannak Tápiószentmártonban, ahol a fiadról annak idején a filmet forgattuk?
Nem. Bár ő ott elég jól ment, ám sajnos a tulajdonos meghalt. Utána elhívták Enyingre, ott is komoly versenyeken járt, de megszakadt a kapcsolat, és hazajött Szombathelyre. Itthon meg, hát a vasi lovassport nem az ország élén áll.
Jelenleg. Nincsen benned olyan késztetés, hogy újra föl kéne futtatni?
Lenne, de nincs rá lehetőség.
Hülyének tűnök, de rá kell kérdeznem: vannak még lovasversenyek Vas megyében?
Lovasversenyecskék vannak. Az a legnagyobb probléma, hogy nincs ismertségük, nem tudja az országos szövetség se nagyon, hogy ide merjen-e adni országos bajnokságot, vagy minősítőt.
Mi a legnagyobb baj?
Nincs idő három-négy évet belefeccölni egy lóba. Inkább készen vesznek, minthogy felkészítsék őket, és ezek tényleg horribilis pénzek. Én mindig azt hallom, hogy a tenisz, meg a többi milyen drága sportok. Hát, a teniszütőt fogom, leteszem karácsonykor a szekrény mellé. A lovat nem lehet beállítani a szekrény mellé, meg akárhová, azzal akkor is foglalkozni kell. Ebbe egy csomó munkát bele kell tenni, mindent meg kell venni, lószerszámot, nyerget, lovat, rengeteg pénzbe kerül az egész.
Hány lovarda van jelenleg a megyében?
Talán tíz. Csak az a baj, hogy egyik sem arra koncentrál, hogy a fiatalokat versenyeztessék. Ha van pénze a szülőnek, akkor elmehet versenyre, de akkor se viszik fel magas szintre a gyerekeket. Évekig elmennek a kisebb pályákon, és csak az a lényeg, hogy az emberek megéljenek, tehát nem arra törekednek, hogy jöjjön is fel az a lovas, aki költ erre, vagy a szülő. De honnan is tudná a szülő, kihez kellene fordulni, mert nem is néznek utána, hogy ki lenne az, aki fel tudná hozni a gyereket.
Sok mindent megéltél. Csinálnál-e valami mást az életed során, vagy valahogy másképpen csinálnád-e az egészet? Sőt, inkább egy direktebb kérdés. Van-e benned csalódás?
Van. Nagyon sok csalódás van. Az ember az életét föltette a lovassportra, meg a pénzét, mindenét, és azoknak, akiknek segítettél, meg akiket próbáltál előbbre juttatni, talán ők lettek a legnagyobb ellenségek. De most nem csak rólam van szó, hanem úgy általában. de leginkább az a legnagyobb baj, hogy nincs példakép a lovasok előtt. Akire azt mondhatja, én szeretnék úgy lovagolni, mint „ő” régebben. Ezek mind feledésbe merültek.
Hogy telnek így a napjaid?
Szeretek menni. Földob, hogy le tudok járni Kajászóra, ott nagyon jól megvagyunk a tulajdonossal, csináljuk a lovardáját, meg eljárok vele versenyekre. Ez jó nekem, nem kell itthon ülni nyugdíjasként, aztán összeesni valahol. Én még szeretnék segíteni egy-két emberen, és tudom, hogy fogok is.
