Palkó Németországban élt anyukájával, de hazakényszerültek. Egy iskolaváltás önmagában is borzasztóan drámai, hiszen hátra kell hagyni nem csak az ismerős környezetet, de a minden lében kaland, kapaszkodókat jelentő barátokat is - és akkor erre rétegződik rá az, hogy a poroszos keretek között működő magyar intézményben az ötödikes fiú nagyon nem találja a helyét. Bénítóan furcsa kérések, kérdések, sőt, parancsok lázálmos útvesztőiben kell evickélnie, amivel eleinte nyögvenyelősen megpróbálkozik, aztán inkább elengedi az egészet, amivel még mélyebbre zuhan.
Szimler Bálint filmjében saját példájából merít: egykor ő is kisiskolásként csöppent haza (igaz, Amerikából) a magyar közoktatás sűrűjébe, de nyilván pontosan ezért képes érzékletesen a torkán ragadni a témát, olyan abszurd jeleneteken keresztül, amilyeneket mindannyian átélhettünk, cserébe nekünk nem volt viszonyítási alapunk. A számunkra egykor teljesen természetesnek tűnő rendszer a vásznon traktorkerék méretű nagyító alá kerül és örkényi abszurdba csúszik át. És kínosan kuncogunk: bazmeg, hogy bírtunk ebben felnőni?
A portás, aki visszaküldi a diákot, mert a kijáraton merészelt bejönni; a későket határőrként büntető folyosói ellenőrök, akik maguk is kisgyerekek; a menzamoslék kötelező legyűrése és a liliom részeinek totálisan felesleges bemagoltatása; az elmaradhatatlan büntetés azért, ha valaki egy kicsit is másképp viselkedik - valaha volt rendközpontú mindennapjaink részei, amikről talán már el is feledkeztünk, a már hollywoodi produkciókban dolgozó Rév Marcell kamerája azonban újra visszarángat ebbe a nyomasztóan autoriter mikrovilágba. A főhőst bántalmazza a tornatanár - engem is mellbe öklözött a Zrínyiben Laci bácsi, csak mert nem álltam katonásan a sorban. Aztán haladt az élet tovább következmények nélkül. Oké volt ez, pedig nagyon nem volt oké.
Egyvalaminek vannak csak következményei: ha valaki letér a kijelölt útról. A pályakezdő Juci néni ilyen szempontból az egyre elveszettebb Palkó sorstársa: progresszivitására munkatársai az ördög műveként tekintenek, és hiába emeli fel hangját a pedagógusi erőszak ellen vagy a játékos órakezdés mellett, mintha egy verembe kiabálna. Falakba ütközik, ezek a falak pedig lassan össze is zárnak, és már csak azon kapja magát, hogy a tanári kar női tagozata egy ponton már ebédelni sem hívja.
Mindeközben a rendszerkritika is belebeg a keretbe, és még erőltetni sem kell, hiszen ezek is lassan már a mindennapok részei: a technikatanár naivan próbálkozik egy kizuhant ablak megjavítása érdekében a tankerületnél, ami csak cinikusan keneget, egy kollégája pedig egy civil szervezetben való részvételért olyan borítékot kap ugyanettől a szervtől, amilyet soha, senki nem szeretne kapni.
Valamelyest a film hátránya, hogy Szimler az egyes jeleneteket amolyan szkeccsek módjára hordja egymásra, nincs egyetlen vaskos vezérfonál, patchwork jelleggel összevarrt sztorikat látunk. Ugyanakkor ez válik óriási előnyévé is: atmoszférateremtésben hatalmas piros pont jár a Feketének, tényleg az az érzésünk támad, hogy egy valós iskola valós közösségét szemléljük annak minden gondjával és rezdülésével, amihez persze hozzájárul az is, hogy a (sok esetben) amatőr színészeket bőségesen engedték improvizálni, egy-két esetet leszámítva az ajtón kívül marad a magyar filmekre gyakran jellemző maníros beszédstílus.
És persze segít az autentikusságban az is, amikor azt látjuk, hogy a helyettesítő nembiosztanár tényleg természetfilmet vetít az osztály katódsugárcsöves tévéjén.
A tanulságot persze mindenki levonhatja, és valószínűleg le is vonja arról, hogy másképp is lehetne ez az egész - és hogy akkor esetleg lassan itt az ideje a való életben megpróbálni másképp is csinálni.
