Adrienn volt már könyvtáros asszisztens, portás és takarító. Iván dolgozott call centerben, karácsonyi vásárban és piackutató cégeknél. Gizi legutóbb egy gyerekruhaüzletben próbálta ki magát, József pedig most éppen biztonsági őr, de korábban árult motorbicikliket, volt BKV-ellenőr és közmunkás, amiről egyszer az Abcúgnak is elmesélte az élményeit.
Ők mind szegénységben élő emberek, akik egyáltalán nem félnek dolgozni, mégis sokszor csak feketén, alkalmi munkákra veszik fel őket. Ha meg is csípnek valamilyen állást, gyakran már az első problémánál megválnak tőlük. Adriennt, aki hajléktalanszállón él, azért rúgták ki a portás állásából, mert magas volt a vérnyomása, és a főnökei attól tartottak, ha rosszul lesz, majd nem tudja kinyitni az ajtót. Amikor takarítónak ment, kiderült, hogy nem jelentették be, amivel nem is lett volna baja, ha szólnak neki előre. Gizi néhány próbanapot dolgozott egy ruhaüzletben, amit nem fizettek ki, és még csak fel sem hívták, hogy nem tartanak rá igényt. Józsefnek az volt az egyik legrosszabb élménye, amikor a próbaideje alatt betegszabadságra ment, és kirúgták.
Az ehhez hasonló helyzetben lévő embereknek próbál segíteni az Utcáról Lakásba Egyesület (ULE) “Adj munkát!” projektje, amelyben szegénységben élő, sokszor hajléktalan embereket hoznak össze a munkaadókkal. Ehhez először is csináltak egy honlapot, ahol közzétették az álláskeresők fényképes önéletrajzait, benne minden eddigi tapasztalatukkal, és hogy mivel foglalkoznának szívesen. A hosszú távú cél, hogy minél többen tartósan elhelyezkedjenek, de örülnek az alkalami munkáknak is. “Nyaraló rendbetétele, levélszedés, takarítás, felújítás” – sorolta Mester Attila, a projekt egyik vezetője, hogy milyen feladatokkal szokták őket megtalálni magánemberek, de szoktak jelentkezni gyárak is.
Ha bejön egy álláslehetőség, Attila felkínálja a csoport szokásos, kedd délutáni gyűlésén. Sokszor előre tudja, ki lenne rá a legalkalmasabb, vagy éppen kinek lenne rá a legnagyobb szüksége.
“Egy gyárban keresnek takarítót, csomagolót, gépkezelőt” – fordult oda Gizihez egy szeptember végi megbeszélésen, amelyen mi is ott voltunk. “Nem tudom, ez mennyire van messze Csepeltől, de biztosan megy oda valami busz. Keresnek portást is, de ott Karcsira gondoltam” – mondta.
Gizi fogadkozott, hogy megnézi, miről van szó, bár elég elkeserítónek látta a helyzetét. “Sok sikertelen próbálkozáson vagyok túl, és nem érzem valami jól magam. Nehéz fizikai munkát nem tudok vállalni az ízületeim miatt” – mondta, ráadásul úgy érzi, középkorúként sokszor esélye sincs bekerülni egy munkahelyre.
Attila szerint viszont egyre jobb a helyzet, és nyitottabbnak látja a munkaadókat, mint korábban, amihez szerinte a munkaerőhiány is hozzájárul. Ez abból is látszik, hogy néhány héttel ezelőtt azzal kereste meg őket egy budapesti multinacionális cég mérnöke, szívesen vennének fel embereket betanított munkára. “Az egyik tagunk jelentkezett is, de rögtön lepattant a HR-ről. A mérnök viszont nem hagyta annyiban, és összehozott egy találkozót a HR-esek és az egyesületünk vezetői között. 7-8 embert vittünk gyárlátogatásra, és könnyen lehet, hogy az egyikük el is kezd majd dolgozni náluk” – mondta.
“Ez a cég például azért volt nyitott, mert már nem mindig éri meg nekik felvenni egy fiatal dolgozót. Mire betanítják, sokan már váltanak is a magasabb fizetésért. Ha viszont esélyt és megbecsülést adnak valakinek, akinek rég nem volt ebben része, az kisebb eséllyel fog elmenni”. Persze kellett a mérnök közbenjárása is, ami azt mutatja, hogy a nagy cégeknél is jó, ha van gazdája az ügynek. Attila szerint az lenne a legideálisabb, ha a nagyobb cégek szociális munkásokat alkalmaznának, akik direkt a rossz helyzetben levő dolgozók problémáira figyelnének.
