Itthon meleg a kályha, hideg odakinn a levegő, meg számtalan mozifilm vár sorára a videótárunkban, de én Ákos-koncertre akarok menni. Mert már több éve bánom, hogy akkor nem mentem el, amikor egy rokonszenves, egyszerű, hosszú dzsekis srácot láttam a zenekarával battyogni a kihalt Szily János utcában. Szombathelyet szemléltek a koncertjük előtt.
Meg egyébként is, legalább öt olyan hozzá kötődő dalt tudnék mondani rögtön, amit nagyon szeretek, és nagyra becsülöm azokat a magyar énekeseket, akik profi módon építik fel évről-évre önmagukat - a külsejükkel együtt.
Szerencsénkre felhívtak, hogy ne siessünk, mert bár hét órára írták a kapunyitást, nyolc előtt nem lesz semmi. Nem is volt, vagyis valami mégis: telt ház. Főleg Ákos, vagyis a mi korosztályunkból, negyvenesek és ötvenesek, akik a koncert előtt már erősen tapsoltak és fütyültek.
Aztán negyed kilenc tájékában elkezdődött a „Karcolatok 20” címet viselő jubileumi koncertsorozat utolsó magyarországi előadása. Hogy mit is láttam és hallottam, ameddig ott voltam? Láttam egy jól megdizájnolt Ákost. Hallottam tőle sok-sok, néha kínosan semmilyen, néha humorosnak gondolt szöveget - és pár, számomra jellegtelen, egy kaptafára készült lírai dalt.
A közönség ünnepelt – ha már közel nyolcezer forintért megvették a jegyet. Én meg ott ültem néma döbbenetben, s eltemettem valakinek a jelenét, akinek szerettem a múltját. Úgyhogy amikor a párom rám nézett és kifelé mutatott, rögtön rábólintottam.
Inkább itthon meghallgattam ezt a három számot: Tudod, ezek közben még ugyanaz vagy nekem, Kovács Ákos!
Emlék egy jó kis zenekarról.
A barátom folyton ezt hallgatta, amikor romantikus szerelembe esett.
Ezt meg egyszerűen csak szeretem - a kicsit népdalos beütésével együtt.
