Gézával először egy csípős őszi este találkoztam, egy darabig együtt utaztunk: én és kenyéradó gazdája a teherautó fülkéjében, Géza pedig hátul, a platón. Aggódtam. "Ez úgyse fázik, teljesen matt a piától" - nyugtatott a gazda.
A "segítő" gazda
Később kiderült, Géza pár hónappal ezelőtt részt vett a szombathelyi Segítőház egy speciális: hajléktalanok foglalkoztatására kidolgozott programjában, az országban elsők között részesült munkaterápiában. (Hajléktalanná válásának története egyébként tipikus: kőműves szakma, tisztes megélhetés, majd válás, aztán munkásszállások, albérlet, míg fel nem számolják vállalatát...) Most, két év hajléktalanság után újra dolgozik, éjszakánként a főnök telepére vigyáz, napközben a kenyéradó házát építi.
Csak ritkán kéreget, akkor is szükségből teszi, ha nincs italra vagy cigire pénze, egyébként szívós alkat. A telepen egy sufniban szállásolták el, a gazda a bérének (18.000 Ft) felét a lakhatás és a napi egyszeri étkezés fejében levonja, a másik felével, ha lopás nem történik, maga gazdálkodhat. (A tolvajok azonban gyakori vendégek a telepen.) Gondozói háborognak, segítői próbálják a munkáltatót jobb belátásra bírni. Hiába, a kenyéradó úgy véli, örüljön, hogy dolgozhat. "Ki más venne fel egy ilyet? Különben is elmehet, senki nem kényszeríti arra, hogy itt dolgozzon!" Géza, bár pénztelen, mégis valóban örül annak, hogy tartozik valahová, szeretne hasznosan élni: marad hát, ameddig szükség van rá.
Elvileg és gyakorlatilag
Nyilvánvaló, a hajléktalanság a legsúlyosabb kirekesztettség. A többség elvesztette korábbi szerepeit, kapcsolatait, a tárgyait. Marad a velük szembeni előítélet. És bár többségük egészséges és munkaképes, mégis a legrosszabb a munkaerő-piaci helyzetük. Munkába állításuk leggyakrabban kudarccal végződött: elszigeteltségük tovább mélyült. Számukra a közhasznú foglalkoztatás sem nyújtott valódi perspektívát.
A Segítőház most kidolgozott programja abban különleges, hogy a munkahely-keresésen túl azzal is foglakozik, hogyan tudnak ezek az emberek újra beilleszkedni egy munkahelyre. (A program alapját a városban működő Regionális Szociális Forrásközpont Kht, külföldi minta, az L. S. Leonardo project alapján dolgozta ki.)
A Segítőház hipotézise: "Nem szabad arra koncentrálnunk a munkába állítás során, hogy mit nem tudnak, mire nem képesek. Ha abból indulunk ki, hogy mit tudnak, akkor a meglévő tudás fejleszthető. Ha elfogadjuk, hogy a társadalomba való beilleszkedés legfontosabb eszköze a munka, és az életminősség is ettől javul, akkor a hajléktalanok rehabilitációjának alapvető terepe csak a munka lehet."
Tisztálkodástól a telefonálásig
A hajléktalanság és az utcai élet után is szinte mindent újra kell tanulni. A hajléktalanoknak a társalomba való visszavezetése azonban mégsem megvalósíthatatlan feladat, csak rettentő nagy kitartást igénylő munka.
Ahhoz, hogy újra munkába járhassanak, rá kell szoktatni őket a tisztaságra, az elemi higiénés szokásokra. Szombathelyen egy szociális munkás csak azzal foglakozik, hogy éjjel-nappal rendben tartsák magukat és környezetüket. Ami a következő, nehezebb fokozat: újra meg kell tanulniuk közösségben élni, kommunikálni, például telefonálni. Helyzetgyakorlatokban próbálják őket szoktatni a helyes viselkedési normákra, a türelemre és a toleranciára.
Közben fokozatosan erősíteni kell pozitív énjüket és belső tartásukat. Célt kell eléjük állítani, kapaszkodókat, melyek közt az egyik legfontosabb helyen áll a munka.
Akikben még él a munka utáni vágy
A tapasztalatok szerint az idősebbekkel nincs probléma, számukra a munka mindennél fontosabb, úgy vélik, ez az első lépés a közösséghez és a jobb élethez. Szilárd értékrendszerük és (még a rokkantosítás után is) erős munkavágyuk van. A munkanélküliséget szégyenként élik meg. Nincsenek irreális elvárásaik, általában tisztában vannak képességeikkel. A magasabb iskolai végzettségűeknél kicsit más a helyzet, legtöbbször gondot okoz, ha "alacsonyabb rangú" munkát kell végezniük.
A fiatalokat csak a pénz motiválná
A fiatalok, a huszonévesek többsége azonban passzív. Nincs munkatapasztalatuk, a munkához negatív a hozzáállásuk, általában közönyösek, nincs kialakult értékrendjük. Többségüknek nincs a piacon eladható szakmája. Az életszemléletük is merőben más, mint az idősebbeké, számukra a pénz az egyetlen motiváció. Alacsony bérért nem hajlandók dolgozni, magas jövedelmű állást pedig nem kapnak.
Java részük egykori állami gondozott, aki nem tud mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy felnőtté nyilvánították, és kikerült a megszokott intézményi védőburokból. Többségük továbbra is "intézményfüggő" marad, nem tud élni a kapott szabadsággal, mert senki nem tanította meg arra, hogyan kell fenntartania magát.
Kényszerből és másságból
Állami gondozott volt a huszonéves Atilla is, aki nyolc általánost és kosárfonó tanfolyamot végzett. Az élettel szemben irreális elvárásai vannak, a munkát nem szokta meg. Egy dolog motiválja, hogy divatosan tudjon öltözködni. Sikertelenségét cigány származásával és intézeti nevelkedésével magyarázza. A város szinte minden számba jöhető munkahelyén megfordult már, de egy-két hét után mindig felmondott.
A fiatalok között akadnak olyanok is, akik vállalt másságként élik meg hajléktalanságukat. Készakarva hagyják ott családjukat, addigi életüket. Ilyen János is, akinek felelőtlen kicsapongásai miatt romlott meg kapcsolata a szüleivel. Büntetett előéletű. Tartós hajléktalanságra rendezkedett be, munkavégzése időszakos, elsősorban a pénzszerzés motiválja. Jelenleg egy alkatrész összeszerelő üzemben dolgozik.
A munkaadók nem rájuk várnak
Ha valaki alkalmazottat keres, nem szociális alapon válogat, ez érthető. A hajléktalanság stigma. Mégis segíthet, ha a munka feltételeit a Segítőház garantálja: ha kell, ébresztik a hajléktalant, fizetik az útiköltségét, első fizetésig az élelmét is, a papírmunkát is elintézik helyette.
A "sikeres" hajléktalan a legjobb referencia, vannak helyek, ahová már többen járhatnak dolgozni. Az is jellemző, hogy legtöbbször a szociális munkások egyéni, személyes kapcsolatok révén, kellő garanciával tudnak valakit elhelyezni.
Pais
(Fotóink nem a cikkben szereplő személyeket ábrázolják)
| Akiknek sikerült Az integrált foglalkoztatással az első körben, Gézával együtt kilenc éjjeli menedékhelyen élőt és négy átmeneti szállás-lakót helyeztek el. Korábban a Munkaügyi Központ egyiküknek sem tudott munkát találni. Közülük egy nem végezte el a nyolc általánost, ketten szakmunkások, egy gimnáziumi érettségivel rendelkezett. Számukra segédmunkát, takarítói és gondnoki állásokat sikerült találni. Közülük már többen elhagyták a munkahelyüket, hárman ismeretlen helyre távoztak, a többség azonban most is dolgozik. A negyven év körüli karosszérialakatosnak például szakmájában sikerült elhelyezkedni, máig kiválóan dolgozik. A kétgyerekes, huszonéves nő kevés munkatapasztalattal rendelkezett, először szalagmunkára került, de nem bírta a három műszakot és a monotóniát, hamarosan sikerült számára új munkahelyet találni, a kórházban lett takarítónő, örömmel és jól végzi munkáját. |
