Amerika nem kér a magyarokból

Az Egyesült Államok budapesti nagykövetségének furcsaságaira egyik ismerősöm – nevezzük mondjuk Eszternek – hívta fel a figyelmemet. A harmincegy éves budapesti hölgy csak akkor járult hozzá történetének ismertetéséhez, ha sikerül megőriznie az inkognitóját, mivel, saját elmondása szerint, egyszer azért majd szeretne ismét eljutni az USA-ba… de ne rohanjunk ennyire előre!

Legyen pénzed, vállalkozásod, meghívód – de így se jön be…
Eszter rokonai (édesapjának majd’ a fél rokonsága) az Egyesült Államokban él és virul, ezért Eszter 1994-ben felkerekedett, és meglátogatta unokatestvéreit, közeli hozzátartozóit. A vízumot könnyedén megkapta, hiszen jól szituált családból származik, több vállalkozás is van a családja nevén, meghívólevele, repülőjegye és minden egyéb papírja is rendben volt. Teljesen szabályosan, abszolút legálisan két évet töltött az Egyesült Államokban, ahol kiválóan megtanult angolul, iskolába járt, és keresztül-kasul beutazta az országot.

Milyen jogon tiltják meg, hogy találkozzam a rokonaimmal?
Tavaly rossz híreket kapott a családjától, édesapjának testvére súlyosan megbetegedett. Eszter nem gondolkodott sokat, hosszú idő után újra elhatározta, hogy vízumot igényel – szeretne elbúcsúzni halálos beteg nagybátyjától.
Furcsállta, mikor megtudta, hogy a vízumkérelemhez a nagykövetségtől csak úgy szerezhet időpontot, ha felhív egy emelt díjas telefonszámot (360.- Ft/perc plusz ÁFA-ért). Hosszas telefonbeszélgetés után végre kapott időpontot, elvitte a követségre az összes létező papírját (az adóigazolásoktól kezdve a repülőjegy-foglaláson át a meghívólevélig), befizette a borsos 100 dolláros (22, 000 Ft) vízumdíjat, és nem kapott vízumot…
Az agresszív, lekezelő stílusú követségi munkatársat nem hatotta meg, hogy Eszter szeretett nagybátyja haldoklik, csak annyit tudott mondani neki, hogy Eszter már volt az Államokban, és nem lát garanciát arra, hogy a lány valóban visszatér Magyarországra. Eszter hiába érvelt, hogy jól menő vállalkozása, stabil egzisztenciája van Magyarországon, és ő csak egy rövid látogatást szeretne tenni az USA-ban, páros lábbal rúgták ki a követségről… „Milyen jogon tiltják meg nekem, hogy találkozzam a családommal, a halálos beteg nagybátyámmal, akit lehet, hogy soha többé nem látok?! Milyen jogon korlátozzák a szabad mozgásomat? Miért pont velem szórakoznak, miközben a latin-Amerikai államokból ezrével tódulnak a menekültek az USA-ba, hogy aztán a Társadalombiztosításon élősködjenek! - kesereg Eszter, de mindhiába.

A pénzed mindenképpen elveszik!
András története csak annyiban különbözik Eszterétől, hogy a szombathelyi fiúnak még nincs gyereke, egyébként már ő is volt az Egyesült Államokban, neki is nagyon közeli hozzátartozói élnek a „szabadság hazájában”.
Tavaly februárban elhatározta, megújíttatja a vízumát, és meglátogatja rokonait. Több mint ötezer forintba került, hogy az emelt díjas telefonszámon időpontot kapjon a követségen és huszonötezer forintot fizetett a vízumkérelemért… Nem kapott vízumot.
A konzul durván kérdőre vonta, miért akar az USA-ba utazni, majd meg sem hallgatva a választ, elköszönt a sráctól. András –Eszterhez hasonlóan – nehezen viselte a dolgot. Egy követségi alkalmazottól megkérdezte, hogy hol kaphatja vissza a huszonötezer forintját – gondolta, legalább a pénzt adják vissza, ha már vízumot nem kapott- de minősíthetetlen hangnemben elkergették az épületből.
András nem emésztette meg a dolgot, azzal próbálta nyugtatni magát, hogy biztos rossz napja volt a követségen dolgozóknak. Amerikában élő rokonai sem értették, mi lehetett a baj, hiszen a fiú már többször is járt a tengerentúlon, és soha nem volt vele semmi gond.
András a nyár végén elhatározta, hogy újra megpróbál vízumot szerezni. Új időpont, újabb hosszas utánajárás, hogy elintézze a követségen bemutatandó papírokat az APEH-igazolásoktól a tulajdoni lap másolaton át a repülőjegy-foglalásig, és természetesen újabb költségek (bár az árfolyam-ingadozások miatt másodszor már csak huszonkétezer forint volt a vízumdíj). Gombóccal a torkában érkezett a követségre, ahol hamarosan kiderült, hogy a szabvány igazolványképet a követség nem fogadja el, de adtak pár címet, ahol borsos áron csináltathat magáról olyan fotót, amely megfelelő az amerikaiaknak. (András hétszázötven forintot fizetett a fényképek darabjáért!)

„Úgy bánnak a követségen az emberekkel, mintha állatok lennének.”
A követségen aztán megdöbbenve látta, hogy a sorban előtte álló úriembert – miután beszedték a borsos vízumdíjat, és egy pillanatra belenéztek a papírjaiba – már el is zavarták a követségről. Hiába tiltakozott a férfi, hogy ő még a konzullal sem beszélt, legalább egy esélyt adjanak neki, ez senkit nem érdekelt. „Úgy bánnak a követségen az emberekkel, mintha állatok lennének. Durván, megalázó hangnemben beszélnek mindenkivel, és súlyosan sértik a magánéletemet azok a kérdések, amelyeket feltesznek nekem.” – meséli idegesen András. „Egy hölgyhöz kerültem, aki legnagyobb megdöbbenésemre előhozta a korábbi látogatásomnál beadott papírjaimat, sőt, a hét évvel ezelőtti dolgaim is nála voltak. Pontosan tudta, milyen kérdésekre mit válaszoltam hét éve, vagy idén tavasszal.
András megint nem kapott vízumot. Határtalanul csalódott az amerikaiakban. Közel háromszázezer forintba került neki a két sikertelen kísérlet, hogy vízumot szerezzen abba az országba, ahol már többször is járt, és ahová a rokonai azóta is visszavárják – mindhiába. Sorolni kezdi a két vízumkérelem költségeit: tizenegyezer forint az időpont-egyeztetés, negyvenhétezer a vízumdíj, tizenhétezer egy éjszakára a budapesti szálloda, ahol a vízumkérelem előtti éjszakákon megszállt, benzinköltség, tulajdoni lap-másolatok, a rokonokkal folytatott egyeztetések telefonköltsége, a repülőjegy-foglalások, igazolások stb. Nem is beszélve a rengeteg utánajárás miatt kiesett bevételektől, amely egy vállalkozónál bizony tetemes összegre rúg.

„… az amerikaiaknak nincs mitől félniük Magyarországon, hacsak attól nem, hogy egyszer majd valaki jól beolvas a nagykövetnek…”
Miért ez a rengeteg utánajárás? A válasz egyszerű: a követség mindenről papírt, igazolást kér. Ha valaki vízumot szeretne szerezni, ne is menjen a budapesti Szabadság tér közelébe addig, amíg nincs a nevén többmilliós bankszámla, kocsi, lakás, telek, mert könnyen rásütik, nincs rá garancia, hogy visszatérjen Magyarországra. Az amerikaiak félelme talán még érthető is, hiszen becsült adatok szerint a kiutazók egy minimális százaléka valóban egy-két évig kint marad az Államokban, és illegális munkát vállal, ám ez csak olyan kevés embert érint, hogy emiatt felesleges megalázni és megbántani a becsületes többséget.

Hosszasan lehetne még sorolni az elkeseredettek históriáit – elhihetik, a cikk írása alatt tucatnyi ember osztotta meg velünk keserű tapasztalatait. Tanulság, megoldás? Nincs. Az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége többszöri megkeresésünk ellenére sem kívánt reagálni kérdéseinkre. Az amerikaiak – mint megtudtuk – jelenleg új követségi épületet keresnek maguknak, amely „biztonsági szempontból jobban megfelel megváltozott igényeiknek”. Eszter ehhez csak annyit tett hozzá, hogy az amerikaiaknak nincs mitől félniük Magyarországon, hacsak attól nem, hogy egyszer majd valaki jól beolvas a nagykövetnek. Eszter – mint mondta – ezt szívesen meg is tenné, de ez már nem támasztja fel imádott nagybátyját, aki novemberben úgy szenderült jobb létre, hogy a lány nem lehetett a közelében és még utolsó útjára sem kísérhette el…