Ahol még a férfiak is sírtak

Közéjük tartozik Román István is, az egykori Angol-Magyar Bank fiatal tisztviselője, aki sok ezer társával együtt 23 évesen került el hazájától a több ezer kilométerre lévő doni hadszíntérre.
Vele beszélgettünk január végén, s most Önök is olvashatják a 85. születésnapját betöltő Román István történetét.

 Randevú helyett behívó
1942. március 15-én a fiú az ünnepi megemlékezésről tart hazafelé, közben gondolatai a nemrég megismert lánnyal megbeszélt randevú körül forognak. Akkor még nem tudta, hogy a randevú elmarad, édesanyja sírva nyújtja át neki a délelőtt kapott SAS behívót.

A behívó Veszprémbe szól, mivel Román István, mint tartalékos zászlós, innen szerelt le 1940. novemberében. Most újra itt találkozik az erdélyi bevonuláson részt vett emberei nagy részével. Újra géppuskás szakaszparancsnok lesz, és a kiképzés után megpróbálja katonákká átalakítani a nemrég még civil embereit.

 Hosszú menetelés a Donig
1942. április 25-én 8 óra 35 perckor zakatolva kigördül a frontra induló, katonákkal zsúfolt szerelvény a veszprémi pályaudvarról. Hosszú, viszontagságos út után 1942. május 2-án érkeznek a kurszki rendező-pályaudvarra.Ezután a napokig tartó esőben hosszú menetelés kezdődik Tim városka felé, az embert és állatot megviselő sáros, pocsolyás obojáni országúton. 

A „tűzkeresztségen” Tim városka elleni támadáskor esik át a veszprémi zászlóalj. Komoly veszteséggel, sok halottal, sebesülttel.

A kitűzött célt mielőbb teljesíteni kell, ezért erőltetett menetben, kevés harcok után, július 10-én végre elérik a Don folyótól 8 kilométerre fekvő Boldirevka községet. A végső cél a Don folyó partján lévő Uriv község elfoglalása, és ott a védelemre való felkészülés, hosszabb pihenő reményében.

Sok halál egy faluért
A nagy erőkkel megindított támadás, a szovjetek harckocsikkal támogatott erős védekezése ellenére, sikert hoz, és július 12-én nagy emberáldozat árán elfoglalják Uriv községet. Az előző napi harcok során aknagránát miatt megsebesült Román István a mellkasa jobb oldalán, szerencsére 2-3 nap után visszamehet szakaszához.

A szovjetek ragaszkodnak hídfőállásaikhoz, és a megfogyatkozott, legyengült magyar hadseregtől a nyár folyamán visszafoglalják Urivot, valamint a hasonló fontos harcállásokat. Mivel a többszöri támadás sem hoz sikert, közben közeledik az ősz, a magyar hadsereg a már elfoglalt területen kezd téli védelemre berendezkedni.

 A téli hónapokban a veszprémi zászlóaljat pihenésül és erőnlétük feljavítására egy csendesebb községben tartalékolják, de december 6-án parancsot kapnak, hogy az Uriv előtt védelemre berendezkedett német zászlóaljat fel kell váltaniuk, mert azt Sztálingrádhoz vezényelték a bekerített német hadsereg megmentésére.

 Állandó riadókészülstégbe
Román Istvánt zászlóalj-segédtisztnek nevezik ki, így a zászlóaljparancsnok „helyettese” lesz. Megkezdődik a zászlóalj állományának feltöltése, a hátsó alakulatok büntetésként az első vonalba áthelyezett embereivel.

 – Tudtuk, hogy a szovjetek támadásra készülnek, – mondja Román István, mert éjszakánként erős motorzúgást, mozgolódást tapasztaltunk, amit jelentettem is az ezredparancsnokságra. Tartsunk ki! – mondták nincs mitől tartanunk, csak a szokásos utánpótlás működik.

 Mindenesetre elrendelték az állandó éjjeli riadókészültséget. A riadót reggelente távbeszélőn visszavonták, a legénység lefekhetett, csak az őrök maradtak őrhelyükön. Így múlt el a karácsony, újév, és az állandó riadókészültség felőrölte mindnyájunk idegrendszerét – emlékezik vissza vendéglátóm.

 Éjszakai rémálom
1943. január 12-én reggel telefonon távmondatot kapnak az ezredparancsnokságtól Boldirevkából, „ riadó lefújva, általános pihenő, csak az őrök virrasszanak. Vége” 

Nem telik bele pár óra, irtózatos dübörgés, mintha a Föld felszíne akarna megnyílni, remeg minden, nem földrengés, hanem a szovjet tüzérség, harckocsik ágyúinak előkészítő zaja. Megkezdődik az, amitől mindenki napok óta retteg, a szovjetek megindítják a támadást a veszprémi zászlóalj védelmi állása ellen.

Az álmukból felriasztott emberek magukra kapkodják ruháikat, védekezni akarnak, de a fegyverek a mínusz 37 fokban felmondják a szolgálatot, nem működnek. A vodkától feltüzelt szovjet katonák „hurrá, hurrᔠkiáltással, mint a hangyák megrohamozzák a pánikban menekülő katonákat. Román István rádión az ezredparancsnokságtól sürgős segítséget kér:

– Kitartani, a segítség útban van, – volt a válasz.

Gránát a bunkerre
Hírvivő jelenti, hogy a szovjetek minden bunkert felrobbantanak. A menekülésre való utolsó esélyként Román zászlósnak az az ötlete támad, hogy a vízmosás oldalába telepített bunker ablakára pokrócot helyezzenek, és ha szerencséjük van, nem veszik észre őket. Tervük szerint az éj leple alatt átszöknének a szomszédos magyar alakulathoz.

Csörömpölés, sistergés, egy pillanat múlva hatalmas robbanás, a bedobott kézigránát zaja. Román István ekkor szerzi, most már komolyabb sebesülését, a gránát a bal vállát éri, és a babszem nagyságú szilánkot még ma is a testében viseli.

11 nap gyötrelmes utazás
Sorsuk további alakulása most már az ellenség kezében van. Az elgyötört, fásult katonákat „davaj”„davaj” ordítással, géppisztolyok hátba verésével biztatják gyorsabb menetelésre a végtelen hómezőkön keresztül az ismeretlen cél felé.

 Davidovka községében összegyűjtött több ezer hadifoglyot a vasútállomáson veszteglő 40 főre méretezett „marhavagonokból” álló szerelvénybe összesűrítik, így egy-egy vagonba 65-70 fogoly kerül. A 11 napi gyötrelmes utazásuk alatt csak állva, legfeljebb felváltva ülve tudnak aludni. Természeti szükségletüket nem, vagy csak nehezen tudják megoldani.

Utazásuk alatt csak egyszer, az ötödik napon kapnak vizet, és olykor-olykor fekete fagyott kenyeret és szárított sós halat.

Ember embernek a farkasa
Így érkeznek meg Morsanszk város melletti fenyőerdőben lévő táborba. A tábor eredetileg a szovjet hadsereg pihenője volt, földbevájt bunkerekkel.

A 100 személyes bunkerek sötétek, egyik oldalukon van a járóhely, a másik oldalon fenyőgallyakkal megszórt fekvőhely. A bunker végén téglából eszkábált tűzhely.

Az étkezés nem rendszeres, néha két-három nap is elmúlik étkezés nélkül, ha a konyhának nincs fája. A mindennapi kásaleves megszerzése nem veszélytelen a bandák miatt, akik megtámadják a vödröket cipelőket, ezért botokkal, husángokkal felfegyverezve többen kísérik a bunkerek adagjait. A táborban nemcsak magyarok, hanem németek, olaszok és románok is vannak, nem tudni, hogy kik a támadók.

– Nem az állatfarkasok ellen fegyvereztük fel magunkat, hanem az emberfarkasok bandái ellen, akik meglesik az ételhordozókat, megtámadják és a zsákmányolt levesen osztoznak az erdő sűrűjében – mondja keserűen Román István.

Éhség, tetűk, tifusz
Hetek múlnak el így, víz helyett csak olvasztott hólevet ihatnak, állandó harcban állnak az éhség és a tetűk ellen. Hiába teszik ki alsóneműiket a csontig ható hidegbe, a tetűk megdermednek, lerázva, mint a mákos-tészta lepik el a fehér havat, egy-két napig csökken a támadásuk, de azután kezdődik elölről minden.

– Azután kiütött a tífuszjárvány – folytatja emlékezését Román István –, a csontig lesoványodott foglyok hulláit egy öreg orosz lovas szánkóján állandóan hordja a tábor melletti emberhegyre. Tűz marta a testem, napokig csak feküdtem, már a tetűk sem bántottak, menekültek rólam, mint süllyedő hajóról a patkányok.

Később a tábortól pár kilométerre lévő szükségkórházba szállítanak, itt már viszonylag emberi körülmények közé kerülünk. A szobákban a padlóra leszórt szalmára terített lepedőkön vészeljük át a 40-41 fokos lázzal járó tífuszt. Hogy aztán egy újabb betegséggel küszködünk, a vérhassal. Csonttá fogyva sikerül a csodával határos módon életben maradnom.

Pokolból a mennyországba  
Ezután felszámolják a tábort, és a január végén bekerült 8800-ból májusra maradt 1800 foglyot elszállítják az Urálban lévő Gubach város táborába. Ott tudja meg, hogy a tévedésből hozták őket ebbe a táborba, és egy hónap múlva a szovjet vasutakon rendszeresen közlekedő börtönvagonokban elszállítják őket egy ősrégi, történelmi nevezetességű városba, Szuzdálba.

– Úgy éreztük, hogy a pokolból a mennyországba kerültünk – mondja mosolyogva vendéglátóm. A kolostor táborban több száz német, olasz és román tiszten kívül eleinte magyarok csak nyolcvanan vannak. Naponta háromszor kapnak élelmet, emberi körülmények között, szobákban, szalmazsákokon alszanak és havonta fürdési, naponta tisztálkodási lehetőségük van.

Mosdószekrény magyaros mintákkal
A rendszeres koszt hatására hamarosan erőre kapnak, nem kell dolgozniuk, de Román István a szovjet táborparancsnok mosdószekrényét kifestette magyaros mintákkal. Rajztudása miatt szobafestő brigádot szervezhet, és így őr nélkül járhat a helyi iskola termeit, valamint a tábor tiszti őrszemélyzetének társbérleti szobáit kifesteni. Az idők során sikerül vízfestéket, papírokat beszerezni, ecsetet pedig a táborban kószáló kutya farkszőréből kivágott szálak összeillesztésével tud készíteni. Így megkezdheti régi kedvtelésének folytatását, társiról karikatúrák készítését, és titokban a történelmi kolostor műemlék épületeiről rajzok festését.

– Ebben a táborban egyre erősödő honvágyunkon kívül csak a politikai világnézetünk átformálása miatti ráhatásokkal kellett naponta megküzdenünk, de az itt eltöltött három év mégsem hagyott rossz emléket bennünk – mondja.

A kiválasztottak
1946 nyarán a magyar csoportot elszállítják a Volgához közel lévő oránki lágerbe. Itt voltak a későbbi magyarországi harcok során fogságba esett tisztek, német, román tisztekkel együtt. - Az itthoniakkal megindult a havi levelezés új erőt adott, ők vigasztaltak minket, rövidesen már hazamehetünk. Nem szégyellem, de egy-egy levél olvasása közben a szememből kicsorduló könnycsepp nyomot hagyott a levelezőlapon. Szavakkal nem lehet elmondani azt az izgalmat, kétkedést, bizonytalan érzést, amikor 1947. szeptember 2-án kihirdették, hogy a 600 fős létszámból 450 tiszt hazamehet Magyarországra. 150 társunkat különféle mondvacsinált ürüggyel visszatartottak, ők, csak évek múlva kerültek haza – mondja.

A kiválasztottakat szeptember 8-án vasúton Gorkiba (ma Nyizsnil-Tagil) szállítják, és négy nap kényszerű várakozás miatt csak szeptember 12-én indítják Máramarosszigetre, a román hatóságok által berendezett gyűjtőtáborba.

A lány, aki öt évig várt
Elérkezik a nagy nap, és szerelvényük hazaindul a régen látott szülőföldjük felé. Útjuk sokak számára felejthetetlen. Amikor a vonat áthalad a Tisza vasúti hídján, és magyar földre érkezik, a mozdonyvezető lépésben halad, mert tudja, mi következik, a hazatérők leugrálnak a vagonokból, leborulnak az áldott hazai földre, megcsókolják, majd visszafutnak, azután felzúg a Himnusz, férfizokogástól kísérve mindnyájunk magyar imádsága.

Hazaérkezésük után a debreceni pályaudvar közelében lévő laktanyában kapnak szállást. Fertőtlenítés, fürdés után még egy politikai ellenőrzésen esnek át, majd utazási igazolványukba „KILÉP” bélyegzőt ütnek, és mint „állítólag” szabad emberek október 5-én 1727 napi fogság után hazatérhetnek.

– Hogy milyen volt a viszontlátás öröme? – azt én most meghatottság nélkül nem tudom elmondani. Újra találkozni azzal a lánnyal, aki 5 éven keresztül hűségesen várt rám, és akivel 53 évig, haláláig boldog házasságban éltünk… – mondja könnyeivel küszködve a 85 éves Román István, akinek nem volt ifjúsága.

(Román Istvánnak egyébkét tavaly jelent meg visszaemlékezésit tartalmazó könyve)

Szabó Zsuzsanna
diákújságíró, az eztnektek.nyugat.hu munkatársa