Én úgy vettem észre, többnyire tisztában vannak velünk az emberek, és nekünk is határozott szándékunk volt a kettő szétválasztása. Az egyesület természetesen teljes mellszélességgel ott áll a karnevál ügye mellett, ettől függetlenül pedig végzi az egyéb, önként vállalt dolgait.
A legtöbbünknek még egészen frissek az emlékei a legiosokkal kapcsolatban, és nem is gondolnánk, milyen hosszú út áll önök mögött. Hogyan jutottak el a kezdetektől a tekintélyes presztízs megteremtéséig?
Az ötlet egy Németországból hazafelé tartó, unalmas buszúton fogant meg. Úgy gondoltuk, kellene egy olyan egyesületet alapítani, amely méltóan tükrözi a város komoly történelmi múltját. Így esett választásunk a római korra, mint eseményekben rendkívül gazdag időszakra, amit leglátványosabban a katonaságon keresztül lehet megjeleníteni. Eképpen alakulhatott meg az egyesület 1998 októberében, az első újkori karnevál előtt két évvel. A katonai alakzat mellett létezik civil tagozat is. A civilek ugyan nem öltöznek be, ám a háttérben komoly kutatómunkát folytatnak az I. és a IV. század közötti periódusról, elősegítve a korszak hiteles megelevenítését. Az autenticitásra nagy hangsúlyt fektetünk, az összes eszközünknek megtalálható az eredetije valamelyik múzeumban vagy szakirodalomban. Ezeket elő kell bányászni, hiszen magyar nyelven csak elvétve találkozhatunk pontos leírásokkal.
Beérett már a munka gyümölcse? Kapnak-e rendszeres meghívásokat?
Minden évben egyszer-kétszer eljutunk külföldre. Többnyire katonai hagyományőrző találkozókra hívnak minket, Nyugat-Európában pedig egyes nagy múltra visszatekintő települések, tartományok tartanak kifejezetten az ókort illusztráló rendezvényeket. Nyáron például a bajor és az osztrák kormány közös szervezésében egy ehrenbergi fesztiválon voltunk, ahol a bejutásért idén már pedáloznunk sem kellett, ők invitáltak minket. Találtuk már magunkat igazán meglepő helyzetben is: egy ízben Romániában, egy városavató ünnepségen a díszszázad parancsnoka velünk, mint szigorú csendben és megingathatatlanul álló, daliás legényekkel példálózott katonái előtt... Mindez persze azért volt így, mert a vezetők a lelkünkre kötötték, nehogy magyarul megszólaljunk. És akármilyen üvöltözéssel próbáltak belőlünk akár egy szót is kihúzni a díszelgés előtt, mi ennek megfelelően, merev tekintettel, vigyázzba állva néztünk előre.
Különösebben nem lepődnek meg. Az a látogató, akit érdekel a hadtörténelem, azon belül a katonaságok fejlődése, egyáltalán nem csodálkozik el azon, hogy Magyarországon létezik római legios csapat. Tekintettel arra, hogy Pannónia római fennhatóság alá tartozott, természetesnek tartják egykori kötődésünk ebbéli felidézését. Szombathely említése már inkább eredményez értetlen homlokráncolást, ám amint kimondjuk, hogy Savaria, rögtön mindenki helyére teszi a várost a hajdanvolt provinciában. A további meglepődések oka a létszámunkban keresendő: teljes harci díszben, jelképhordozóinkat is ide számítva ugyanis harminc katonát tudunk beöltöztetni. Egy ekkora összeszokott csapat, kiegészítő berendezésekkel a vízmerő edénytől egészen a hátvakaróig együtt csakugyan ritkaságnak számít. Kevesen jelenítik meg ennyire aprólékosan a tábori életet.
Mennyiben más a szombathelyi különítmény a többihez képest, milyen sajátosságokban tudnak rálicitálni más országok harcosaira?
Izgalmasabban bemutatózunk, mint a megszokott legionárius csapatok, odaverünk egymásnak rendesen. Innen fakad, hogy eszközeink magukon is hordozzák a rendszeres használat jeleit, a horpadásokat, karcolásokat, javítási nyomokat. Ellentétben sok gyönyörűen felszerelt alakulattal, akiken minden kellék úgy ragyog, mintha az imént húzták volna elő a skatulyából. Az első nagy megmérettetésünkön, az 1999-es németországbeli Xanten-i történelmi játékokon pedig a zsűri értékelése alapján a legélethűbb csapatnak bizonyultunk: a hadműveleti területen érvényes viselkedési szabályoknak megfelelően két napig nem fürödtünk, így olyan markáns bukéja lett mindannyiunknak, amire azt mondták: igen, ez körülbelül ilyen lehetett akkoriban. Amikor pedig érzékeltették velünk, hogy ezt nem kell véresen komolyan venni, mi fogtuk magunkat, és rohammal elfoglaltuk a szervezők fürdőkabinját. Ez már nem tetszett nekik annyira, de aztán megenyhülve vették tudomásul elszántságunkat, és békén hagytak minket.
Honlapjukon a következőképpen jellemzik magukat: mi mindent elkövetünk, hogy rendes legioshoz méltóan, kellő zűrzavart és ribilliót keltsünk. Ez a felfogás miként épül be a közös szerepjátékba?
Az civil ember felöltözik talpig vasba, kialakítja maga körül ezt az életmódtábort, aminek van egy mindenkori hangulata. Ettől a magatartás is némiképpen átlényegül, különösen annak fényében, hogy a római katonák sohasem voltak az úri modor és jólneveltség mintapéldányai. A triviális viselkedésben persze csakis addig megyünk el, ameddig ezt a szerepünk megkívánja. Roham esetén különösképpen felduzzadnak a belső indíttatások, hogy lehetőség szerint még a néző is megriadjon az erődemonstrációnktól, és elképzelje, vajon milyen érzés lehetett hatezer ugyanilyen legios látványa, akikkel kész öngyilkosság volt ujjat húzni.
Árpa Attila nagyjátékfilmjében, az általa csak action-comedy-ként aposztrofált Argóban is feltűnik a Savaria Legio. Hogyan sikerült nyélbe ütni a közös munkát?
Mennyire azonosulnak a legioban betöltött szerepeikkel a mindennapokban?
Nem töltünk együtt annyi időt, hogy ez mindenkiben maradandóan beleivódjon. Sokan pedig azért is választják az általunk csak vonulóállománynak hívott katonai szekciót, mert munkájukból kifolyólag ez nekik pihenés. Több vezető beosztású, komoly felelősségű döntéshozó van a csapatban, akik két-három héten át nem engedhetnek meg maguknak semmilyen kibillenést. Azonban legionáriusnak beöltözve, a tizennegyedik sorban állva némelyiküknek kimondottan jól esik, hogy nem kell döntéseket hozni, viszont nyugodtan állhat a helyén, és akár vakarózhat ott is, ahol egyébként nem illene.
