A lét peremén: „meeting” egy belvárosi borozóban a szombathelyi hajléktalanokkal

Sétálok Szombathely Fő terén, mikor egy konszolidált, teljesen hétköznapi polgár benyomását keltő ember lép oda hozzám. Pénzt kér. Először nem értem a szituációt, az utcán hajléktalanok szoktak pénzt kunyerálni, emberünket meg mindennek nézem, csak csövesnek nem. Kérdezem, hogy mire kell. Azt válaszolja, kenyérre és italra, mert ma még nem evett és ivott. Mondom jó, mire közbevág: “elnézést, elfelejtettem szólni, hajléktalan vagyok…”

Reggeli sajtómustra
Körülbelül így zajlott első találkozásom Nagy Mihállyal. Normális, ápolt külseje, intelligens szavai felkeltették érdeklődésemet, s másnapra egy hosszabb beszélgetés reményében találkozót egyeztettem vele. Kíváncsi voltam, hogy képes valaki emberi méltóságát megőrizni úgy, hogy a társadalom peremére került, hogy tisztában van vele: innen nincs visszaút. A “meetinget” egy belvárosi borozóba szerveztük, mely aztán rövidesen hajléktalanok kerekasztal beszélgetésévé alakult. No de, ne szaladjunk ennyire előre… Érkezésünkkor Misi éppen a kocsmában fellelhető újságok közül mazsolázgatja szűkebb pátriája és a nagyvilág fontosabb híreit. Akármilyen hihetetlennek tűnik, de mielőtt elindul szokásos napi “kolduló túrájára”, szinte kivétel nélkül megpróbál tájékozódni, hogy mi is történt hazánkban és külföldön az elmúlt huszonnégy órában.

“Úri” nyugdíjjal a zsebben…”
Nehezen kezdődik a beszélgetés, ami érthető, elvégre piszok nehéz lehet összefoglalni 8-10 mondatban, hogy jutott valaki katonai főiskoláról az örökutcára. Az ötven körüli férfi nem kertel: először jött a válás, utána az ital meg a szerencsejáték, a végső stádium pedig az utca volt. Rögtön hozzáteszi: az utcán eltöltött évtizedes tapasztalatai alapján a hajléktalanná válás ötből négy esetben az előbb felvázolt “hármas szabály” szerint ment végbe, szó sincs itt semmiféle küzdelmes, rögös lejtőről. Nézzük, mit hagyott maga után “a valóvilágban”. Egyetlen fiát, akit szerencsére eddig az amortizáció legkisebb szele sem érintett meg, tisztességesen dolgozik, a maga szűk anyagi lehetőségei között ott segíti apját, ahol tudja. El ne feledkezünk a hajléktalan világban már-már “úrinak” minősülő 29 800 forintos rokkantnyugdíjáról, melyet a seregben szolgált tizenhét év után kap a magyar államtól. Ebből a pénzből “finanszírozza” gyógyszereit, s a mindennapi ember kinézetét biztosító tisztálkodási szereket, melyekről – mint mondja – semmilyen körülmények között sem hajlandó lemondani…

“Kojek” sittre került”
Mihály még nem ért a mondat végére, mikor megérkezett Horváth József, ismertebb nevén “Kojek” is. Kojeknek nincsen valami túlságosan jó napja: péntek délután egészen pontosan három kisfröccsre való pénzt sikerült összekaparnia, ma reggel pedig az egyik nagy bevásárlóközpont biztonsági őrei lopáson csípték. Nem mintha túlságosan humoros lenne a helyzete, mégis megpróbálja egy poénnal elütni a szomorú tényeket: “múlt héten az egyik barátomat erőszakos koldulásért 30 ezer forinttal vágták meg a rendőrök, ennél azért jobb vagyok, nem igaz?” Éppen azon morfondírozom: vajon hogy a fenébe hajthatják be a rend őrei a hajléktalanok számára földöntúlinak számító összegeket, ám Kojek nem marad sokáig adós a válasszal. “Első lépésben a törvényeknek megfelelően kipostázzák a ťpáciensnekŤ a csekket a hajléktalan szállóra, hátha éppen ott eszi a penész, második lépésben meg letartóztatják az utcán.” Nyelvemen a kérdés: ült ön már börtönben, Mr. Kojek, de Mr. Kojek megelőz. “Legutoljára tavaly télen. Szándékosan törtem be egy szombathelyi üzlet kirakatát, hogy ameddig az ítéletidő tombol, bevigyenek a zsaruk a ťhűvösreŤ. Kényszerből tettem, egész egyszerűen nem bírtam tovább a fagyot.” – komorodik el a becenevével Telly Savalas emlékét megidéző, kopasz hajléktalan.

“Ha valaki rossz fát tesz a tűzre…”
Kojek négy hónapot ült, tettét sajnálja, de nem bánta meg, mint mondja, nem volt más választása, az utcán eltöltött húsz év után egyre nehezebben bírja a januári mínuszokat. (Csak az érdekesség kedvéért: jelenleg Magyarországon az állam az adófizetők pénzéből egy rab napi ellátása után 3800 forintot utal át a büntetés-végrehajtási intézeteknek.) De vajon ha hideg van, márpedig télen kegyetlenül hideg tud lenni, miért nem mennek a hajléktalanok a Zanati úti hajléktalanszállóra? Kérdésem hallatán Kojek egy pillanat alatt elhallgat, a lassan kínossá váló csendet rövid gondolkodás után Mihály töri meg. “Talán azért, mert a hajléktalan szállóban emberi méltóságunkat még annyira sem őrizhetjük meg, mint az utcán, talán azért, mert az úgynevezett ellátás pofára megy. Talán azért, mert ha a szombathelyi hajléktalanszállóban a ťgondozottakŤ közül valaki rossz fát tesz a tűzre, akkor az egyik leggyakoribb büntetés, hogy azonnal megvonják tőle a napi kajaadagját, holott azt minden körülmények között biztosítani kellene.” (A szerk. tudomása szerint a jelenleg érvényben lévő jogszabályok szerint is.)

“A nóta e témában is felettébb ismerős…”
Közben még három hajléktalan telepedik meg asztalunknál, kérdezem, hogy velük is előfordult-e már, hogy megvonták az ételüket csip-csup dolgokért, hogy őket is érte-e hátrányos megkülönböztetés a hajléktalanszállón ilyen-olyan ügyekben. Csendben bólintanak, ám a nevüket a világ minden kincséért sem hajlandók elárulni. “Van nekünk így is elég bajunk, nem kell még ez is a fejünkre.” Újra Mihály veszi át a szót, azt is nehezményezi, “hogy hiába jelentkeznek a Vas Megyei Munkaügyi Központon munkára a hajléktalanok, ha a hivatal a hajléktalanszálló vezetőjének utalja ki azt a kevés melólehetőséget is, ami van. Merthogy a nóta e témában is felettébb ismerős: pofára megy az osztályzás…” Az utolsó kérdés jogán felvetem Mihálynak: nem fél, hogy szavaiért esetleg felelnie kell majd “főnöke” előtt. “Miért, veszíthetek én még valamit? Legfeljebb majd nem a hajléktalanszállón húzom ki az éjszakákat, hála a jó égnek, mostanában amúgy sem ott alszom…”

A cikkben szereplő fotók csak illusztrációk...