Szigetkétezeröt - Monday Moanin’

Nem sokaknak adatott meg az életkedv, hogy hétfőn már délután kimozduljanak a nyirokverte Szigetre. Az a fajta idő volt, amikor az ember bármely napszakban is fordítja arcát az ég felé reggel nyolc és este nyolc között, mindig ugyanazzal a bioritmusgyilkos szürke firmamentummal találkozik. Két szombathelyi útitársammal egyetemben mégis a korai indulásra adtuk fejünket, így viszont legalább nem fosztódtunk meg attól az egzotikus élménytől, hogy a metrón a legfeketébb afro-amerikain germany feliratú pólót lássunk. Ezt már csak a klasszikusan unalmas „magyar vagyok, nem turista” mottó mintájára készült „holland vagyok, nem német” póló látványa körözte le az egyik szigetes képgaléria mustrája során.

A rusnya klímát első pillantásra két tényállás ellenpontozta. A vasi megyeszékhely egyik haveri körünkbe tartozó aranyifja, mint kihelyezett hotdogipari termelési mérnök szívélyesen felajánlott használatra egy külön bejáratú, pontosan ezért még elviselhető mértékben szagló vállalati toi-toi vécét, majd bekaphattuk a virslikiflijét is.
Az elektro-indusztriál rock Skinny Puppy-t és művérrel bemázolt, testén baba-torzót hordozó énekesét még tettenértük, amint utolsó számaikat játsszák — a honlapjuk átfutása, illetve az egyetlen hallott lemez után kialakult elvárásaimat mégis sikerült alulmúlniuk: mintha panelekből építkeznének, azokból viszont elég jól. Koromfekete éjjel nyilván átütőbbet nyújtottak volna, de arra a periódusra a cudarul érdektelen Sziámi tart igényt már évek óta. („Nem lehet demonstratív távolmaradással tüntetni mindenkinek? Csak feltűnik annak a pojácának, hogy máshol van a helye” – írta egy user a drumandbass.hu erősen szólásszabad fórumán).

Mivel a Szigeten már bevett szokás — és mindenhol így kéne működnie —, hogy másodpercre pontosan kezdenek a zenekarok (a Nagyszínpadon legalábbis), Roots Manuva első taktusait elpotyáztuk, helyért pedig nem küzdöttünk különösképp, így egyenest a jobboldali hangfalmonstrum elé keveredtünk. Ilyeténképpen vokális részekből alig, a basszusból pedig jó sok gyomros jutott nekünk (meg passzív módon némi vadkender származék a mellettünk álló b-boyoktól). Nagy kár, hogy egy koncertet nem lehet úgy hangosítani, hogy az mindenhonnan élvezhető legyen, persze ez nem a brit elektronikus-hiphop-ragga alakulaton múlott, ők láthatóan kitettek magukért, a nagyzenekar képességeinek megfelelően odarakta magát.

A főúton megállás nélkül hömpölyög a regiment, a tízforintért tanácsokat osztogató rabbiéknál egy zsidó emszí az összeverődött tömeg fölé magasztosulva dalol, közben a lemezjátszóbajnok DJ Mango gördül el mellettünk egy BMX hátán, aminek állítólag régen még nem volt nyerge sem. Most nem láttunk arra utaló jelet, hogy ne lett volna. Az már fokozottabban szúrt szemet, hogy hiába beszél Gerendai Károly racionalizálásról, amíg a szigetlakónak egy hétvégi napon egy órán át kell folyóvízért sorbanállnia. Egy ilyen macerás helyzethez képest még azok a külföldiek sem különösképpen idegesítőek, akik vastag zsebük ellenére képesek sorozatban cigarettát lejmolni szegény mágyártól (ami ráadásul csak Pall Mall lehetett a fesztivál egész területén).

Az éjszaka eltöltésére a Djuice Party Aréna Sátor, azon belül is a kanadai Tiga sodró, hamar tovaröppenő, de tengermély nyomokat hagyó elektrodzsigoló szettje bizonyult a legmegfelelőbbnek. Hogy azért mégis legyen honnan dülöngélve hazamenni.