„Alul még izzik az anyag, de már formája van”

Az Írókéz Galéria kiállítóterme létezését Pados Gábor és Pajor Zsolt kortárs képzőművészeti gyűjteményének köszönheti, amelyen belül egy évben négy-öt alkalommal tartanak kiállítást e langymeleg szpotlámpafénybe burkolt, ódon tetőtérben, természetszerűleg néhány kannányi száraz fehér társaságában. Jelen tárlatot Masszi Ferenc rendezte, aki a Művészetek Háza képzőművészeti pogramjainak szervezője, illetve a lendvai Lindart Művésztelep és az Imago Stúdió ifjúsági művésztelepének vezetője is egyben, nemhiába javasolta az egyéb iránt még e héten megtekinthető kollekciót.

Az egymást ismerősként üdvözlő idősb s zsengébb arcok láttán magam eleinte még merev idegenként, aztán párputtonyos rásegítéssel (bár az érzéki kéjt hamar megcsapolta a felismerés, hogy már csak műanyagpohárhoz jutok) egyre higanyabb mozgású művészetpártolóként vetettem magam a falakra, amikre nem volt nehéz, mert ezek a művgimiből alig kiröppentek olyanokat kentek oda, hogy egynémely képzettársító merengésem talán még elemi hülyének is láttathatott engemet, már úgy értve, hogy az esztétikumot dupla olyan gyorsan magukba szippantók előtt. Ugye.

Még jó, hogy a képek előtt andalgók nem bennem, hanem azokban a képekben gönyörködtek, amelyek előtt andalogtak: jelesül Némethy Balázs igézően kontrasztos arcképeket és színiálarcokat az alulról épphogycsak pimaszul bekúszó korszellemmel (piros Marlboro, telefonszámmal ellátott pizzásdoboz) házasító festményeiben, a több művészeti ágban is ragyogóan teljesítő Miklósi-Hosszú Ilka fotószériájában, amelyen az emberi kéz nyomait szándékoltan, ám csupán távolról magán tudó, lakatlan helyszíneket rögzít poros lépcsőstül és használaton kívüli fonógépestül, vagy akár Orbán Péter pillangószárnyas békamutánsában, ami hiába is bír új adottságával, láthatóan nem tud vele mit kezdeni, amint az ő világfájdalmától tovaröppenő valódi pillangókat kémleli.

Megnyitójában Vágvölgyi András, a művészek egyikét-másikát életük egy szakaszában (a középiskolásban) elkísérő médiapedagógus elmondotta: „mint minden nemzedék, indulásakor nyilván ez is mutogatja a farkaskörmeit, foga fehérjét is kivillantja, és közben pedig mégiscsak szeretne üzenni, párbeszédet folytatni, proklamációt tenni, kinyilatkoztatni. Ez nem feltétlenül van így most a falakon, hiszen itt már kiforott alkotói pályák kibontakozásának is szemtanúi lehetünk.” És valóban, az egydimenziós jelentéssel bíró, fekete vagy éppen fehér, szögletes vagy kerek művek helyett mintha valamennyi kép egy sürített vizuális-virtuális napló lenne, aláhúzva, hogy a tanulópénz itt már régen ki lett csengetve, sőt, ők már az tekintély tőkéjét kovácsolják.

A Galaxis Útikalauz Stopposoknak képi világát előtérbe tolva Vágvölgyi a kiállítófelület mint univerzum metaforájával rukkol elő, ahol a rendelkezésre álló térben az alkotások csillagok módján születnek meg, amelyek aztán úgy rendeződnek el (akár egyfajta esztétikai jellegű gravitáció nyomán), hogy saját ízlésünknek és ficamainknak megfelelően az egyik fényesebben ragyog, a másik távolabb helyezkedik el… És vannak már olyanok, akiknek ez a sokadik kiállítása: „ők már felfoghatóak kifejlett bolygóként, megszilárdult köpennyel — alul még izzik az anyag, de már formája van, messziről beazonosítható.” Azonosítsa mindenki, amíg még teheti, ezen a héten naponta kettőtől hatig.