Trófea készítés "recept" alapján
Hogy mennyire szokás a trófeázás pecáskörökben, arról Attila mesél: "Annyira szokás, hogy amennyiben valamelyik ragadozó halból - legyen az csuka, süllő, vagy éppen harcsa - egy nagyobb példányt sikerült elkapni, akkor azt rendszerint kikészíttetik. Unokatestvéremnek nyolceze forintrért csinálták ezt meg, ellenben a Magyar Horgász olvasói fórumában lépésről lépésre leírták a házi elkészítés módszerét, és én ennek alapján megcsináltam magam. Szerencsére összejött."
Ez úgy történt, hogy egy üres diszperzites kanna alját kibélelte szivaccsal, arra rongy került, majd két-három centi vastag sóréteg következett, persze nem az étkezési, hanem a durvábbik fajtából. Amilyen formát fel akarunk vetetni a hallal, úgy kell belehelyezni azt a kannába - Attila például kitámasztotta a száját, vizuálisan is formába öntve az utolsó szó jogán könyörületességért tátogó egyed örök homályba vesző mondanivalóját -, utána pedig feltölteni a már említett sóval. Három hétig kell ebben lennie, ezalatt nedvet enged magából a hal, olyannyira, hogy ekkor már erővel sem lehet a száját összecsukni. A nedv eltávolítása és a só napon történő kiszárítása után a halat is szellőztetni kell négy napon keresztül, végül ugyanezt az eljárást az elejétől megismételni.
Súgva mondja nekem, hol tett szert a gyönyörűségre, de kéri, hogy meg nem nevezendő okokból kifolyólag inkább ne írjuk le (nem bliccelésről van szó, Attila rendelkezik minden szükséges papírral, mi több, még tizenhárom horgászbottal is).
Maradjunk annyiban, hogy Vas megye déli fertályáról van szó, egy Körmendtől nem messzi településről. A kérdés, hogy a közelben mégis hol érdemes horgászni, ezek után már adja magát, ő azonban lesújtó véleménnyel van a vasi helyzetről.
A szomorú vasi helyzet
"A miénk az egyik legrosszabb megye horgászat szempontjából. Szombathelyieknek itt van a Csónakázó-tó illetve az újperinti bányató, és ennyiben ki is merül a kínálat. Ha viszont elhagyjuk a várost, akkor a legjobbak az intenzíven telepített tavak (pl.: Gersekarát, Püspökmolnári). Egy-két mázsa ponty vagy egyéb faj betelepítése után azonban pár hónap alatt ki is fogják azokat, így egyszerűen elfogynak és nincs utánpótlás." Zala megye viszont rendesen el van látva tavakkal és a benne hemzsegő pikkelyes egyedekkel, szaklapok sűrűn írnak is ezekről a helyekről, de nálunk igencsak sovány a felhozatal.
"...amint kidugta a fejét, elkezdett "táncolni" a vizen, és végül kijött."
Örömmel és átéléssel mesél azonban az ominózus fogásról, ami speciális esetnek minősül, ő ugyanis nem célirányosan csukára, hanem "békés" halra ment, a témában járatlanok kedvéért: növényevőre.
Tíz-húsz perces halott időszak után egyszercsak jött is egy ilyen, a megszokottnál érezhetően nagyobb erővel, aztán semmi. Utána megint, és ekkor már rendesen vitte a damilt. Azért volt nagy mázlim, mert a horogba véletlenül úszott bele ez a ragadozó - húsevő lévén a kukorica és a csonti nem az ő műfaja - , és a kopoltyúján kívül akadt meg. (Ragadozó halaknál ún. drótelőkét szoktak használni, ami arra szolgál, hogy a tűfogaikkal ne tudják elharapni.) A parttól úgy öt méterig folyamatosan jött, aztán szokásos módon amint kidugta a fejét, elkezdett "táncolni" a vizen, és végül kijött."
A most már házilag is kikészített áldozat a mellékelt képeken vehető szemügyre, és tehető ámulat tárgyává.
fotó:Unger Tamás
