Volt egyszer egy város. Valaha soktornyos, kiváltságos polgárai módosak. Aztán háborúk jöttek, a tornyokat dundi bombák változtatták kő- és téglahalmokká, a módos polgárok eltűntek, kivándoroltak, aki maradt az maradt. A sok ledőlt torony helyett színes és szürke kockák épültek, azokba új lakók jöttek, gazdagodtak, tévénéztek és reggelente munkába indultak.
A város élén elöljárók váltották egymást. Szorgalmasak és restek, okosak és butácskák, ékesszólóak és hebegve dadogósak. És mind azt szerette volna, ha a város népe mosolyogva füröszti orcáját a napnak fényében. Nap napot követett, hónapra hónap, esztendőre esztendő következett. Az elöljárók munkát, tüzes-vizes látványosságot, ételt-italt és minden földi jót adtak az ő polgáraiknak, csak hogy örülni lássák őket. De nem nézett a nap felé a populáció, és főleg nem kerekítette mosoly az arcokat. Hát összehívták a bölcs tanácsadókat, mondanák meg a teendni valót.
Szociálpszichológusok, píárosok és távgyógyítók kapták ki egymás szájából a szót, de előbbre nem jutottak. Munkás napja végén hát orrát bőrtalpú cipőjéig lógatva tért meg otthonába az épp regnáló bürgermájszter. Nagy marha vagy te, fiacskám mondta urát látva az éleslátó feleség. Mennél inkább a nép közé, mintsem a sok fizetett semmitmondót hallgatod.
Megfogadta élesen látó asszonya szavát a polgárok legelsőbbike, és másnap magára dzsoggingot húzva vegyült a központi tér gyér forgatagába. Mikor úgy érezte, eleget nézett és látott, fülelt és hallott, szaporán lépve sietett hivatalába. Hazaküldte a szociálpszichológusokat, a píárosokat és távgyógyítókat, és a város legfőbb építőmesteréért kiáltott. A főtéren jártam, mondta neki és így szőtte tovább a szót:
az amúgy ringó léptű lányok botladoznak a szürke köveken
a meggyszín zakós termékmenedzserek összeszorítják keskeny ajkukat, amíg egyik portáltól a másikig sietnek
a tavaly érettségizett butikos hölgyek az ajtók előtt dohányoznak, és összevont szemöldökkel fújják ki a füstöt kerek kis szájukon
a kávézók teraszán az aranyifjak mobiltelefonjuk kijelzőjébe fúrják a tekintetüket
az iskolakerülő gimnazisták báván vakarják a mitesszereket a nájki pólók gallérja alatt
Főtér kell ide, és mindjárt változik a város maga is!
Az elöljáró nem is várva a legfőbb építőmester szavára folytatta: Főtér kell ide, és mindjárt változik a város maga is.
Sürgés-forgás támadt a Városházán, aztán továbbterjedt a mozgolódás, búgtak a titkárnő-hangok, csicseregtek a faxmasinák, az ügyintézők intézkedtek, a befolyásos emberek aláírtak, a hivatalok pecsételtek. Végül felugattak a légkalapácsok, füstöt köpő, sivító, porozó, és a világot más ezernyi módon szennyező instrumentumok foglalták el a település legközepét. A technikusok méricskéltek, a munkásemberek lapátoltak, izzadtak és kalapáltak, mások beszédet mondtak és szalagot ollóztak el.
És a Fő téren:
a lányok a kőburkolat ritmusához igazítják a lépteiket
a kávézók teraszán az aranyifjak a szemük sarkából követik a lányok lépteit
az üzletemberek meglassítják a lépteiket, és leheletnyi idővel később veszik fel a telefont
a termékmenedzserek markának szorítása renyhébbé válik a diplomatatáskák fogantyúján
a szökőkút körül turisták fényképeztetik magukat
a butikok előtt a hölgyek csicseregve várják a vevőket, és szeptemberben egyetemre mennek
a padokon a nyugdíjasok az unokáikról beszélgetnek
És a lakosság mosolyogva füröszti orcáját a napnak fényében
Nem csak a belvárosban, de a lakótelepeken, a bevásárlóközpontok előtt és hétvégi házak kertjeiben is. Mert tudja, van a városnak főtere, ahol a lányok a kőburkolat ritmusához igazítják a lépteiket
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
