1943 júniusa: a Vígszínház repertoárja új darabbal egészül ki, ősbemutatón egy zenés játék, a Fekete Péter. A világhírű pesti operett új szerzeménye, Ajtai Andorral, Dénes Györggyel és Kiss Manyival a főszerepben garantált siker. A tömegízlést kiszolgáló munka mögött egy zseni állt, Eisemann Mihály, aki Zágon Istvánnal és Somogyi Gyulával közösen olyan kultikus melódiákat és mesét gyártott, amely még most, ötven akárhány év után, egy vidéki színház által prezentált tájelőadáson is élvezhető.
Ha meghallgatjuk Eisemann melódiáit, ha végignézzük a kor leleményes meséit, hamar rájövünk arra, akkoriban a hivatásos tömeg-szórakoztatás még kisüzemi módon, minőségi védjeggyel ellátva működött. Olyan mestermunkával van dolgunk, amelynek, mint a fűzős cipőnek, jótállása nem egy szezonra, hanem egy életre szólt. Így lehetséges az, hogy az akkori Dáridóval vegyített Vad angyal nemcsak a háborús nemzedékek generációs élménye lett, hanem ma is sokan, ha hozzájutnak, csemegeként fogyasztják.
Éljen az illúzió!
Fekete időszakban született a Péter: akkoriban, amikor a "mi" Bárdossynk épp a fasizmust tanulta: munkaszolgálat-szervezésből jelesre, a harmadik zsidótörvényből csak négyesre vizsgázott. Amikor néhány nap leforgása alatt negyvenezer magyar, a teljes 2. Magyar hadsereg pusztult a Don-kanyarnál. Így talán nem véletlen, hogy operett-hősünk, Pierre Lenoir, azaz Fekete úr a világ legszerencsétlenebb figurájaként jött világra. Igazi peches, balfék lény, aki bár jó szándékkal ügyködik, ténykedésével akarva-akaratlanul végzetes katasztrófákba sodorja önmagát és környezetét. A két lábon járó veszedelmet az operett kifigurázza, aztán felmagasztalja, majd legvégül fel is oldozza. A szalonmese a polgári álmok városába, Párizsba repít. Egy már-már demokratikus, korlátok nélküli világba, ahol a társadalmi "létra" bárki számára bármikor megmászható. Mindenek fölötti hatalom itt a szerelem, erejével a titkárnő - Hamupipőke (ezúttal nem meseautó, hanem részvények segítségével) a mágnás ölében, vele a felsőbb kasztban találja magát.
A másik hatalom a tehetségben van, amely röpke fél óra alatt az ablaktisztítóból igazgatót varázsol. A kisember, miközben Péteren kuncog, saját balszerencséjén mulat, a végén aztán Pierre-rel önmaga is megdicsőül.
Mi kell még? A negyvenhármas közönség valószínűleg még egy illúzióval gazdagabban távozhatott: lehet, hogy a "Fekete Péterség", a szerencsétlenség rossz bélyeg, de egy jó befektető kezében tehetséggé, áldássá változhat. Messze még a háború vége, jól jön ez a megelőlegezett happy end! Az optimizmust Péter még ez évben meg is tapasztalta, Bárdossy fasiszta szárnypróbálgatásai után jött a Kállay-féle enyhülés. (Aztán karácsonyi ajándékként a részleges német megszállással megérkezett a "befektető" is.)
Csak operett kell és kész
A Fekete Péter, mint tudatmódosító, kedélyfokozó szer napjainkban is működik. Fekete pesszimizmusunkkal most is a világ élvonalában állunk, nagy szükségünk lenne hát erre a röpke boldogságot, csodát ígérő műfajra. Az igényes magyar tömegszórakoztatás azonban hiánycikk, nem véletlen hát, hogy pótszerként reneszánszukat élik ezek az egykori hazai termékek. A filmes átdolgozások, a Hippolit és a Meseautó gyenge utánzatok lettek, az érdektelenségben fuldokolnak.
A színpadon a siker azonban garantált. A legendás Vígszínházi felújítás évtizedekig teltházzal futott. Ki ne emlékezne Eszenyire, amint szódásszemüvegét levéve, Claire-ként üvölti "Lesz maga juszt is az enyém", vagy azt, hogy "Gyűlölöm magát..." A Fekete Pétert a sikerre és bevételre áhítozó vidéki színházak is rendre előveszik, felújítgatják és átpofozzák. A zalaegerszegi társulat nem produkált semmi extrát, az egy-két plusz poénnal megfűszerezett rendezés is teljesen szokványos. Zenekar nincs, az éteri visszhangban gyengén hallható az ének, a táncosnők seték és suták, Tánczos Adriennet kivéve a szereplők kevéske hanggal megáldott lelkes amatőrnek tűnnek. A darab azonban így is működik, a slágereket rendre tapsorkán követi. A nyugdíjas korú közönség rajong, előttem, a Habsburg Ottóra hajazó bácsika az érzelgősebb dalokat tátott szájjal hallgatja. Miközben búg: "Holdvilágos éjszakán miről álmodik a lány", a soromban ülő asszonyok mindegyike mosolyog, majd a műcsóknál szemérmesen lehajtja fejét. Az illúzió itt az édeskés és hamiskás múltba röpít, a hatás eléréséhez ez a színpadi teljesítmény pont elég. Kár, mert a darab nem csak nosztalgiázásra használható, leleményesebb és profibb köntösben fiatalabbak számára is eladható, új álmokat és illúziókat teremtő lehetne.
Bár Eisemann szerint az operetthez:"nem kell szépség, operetthez nem kell ész, operetthez nem kell semmi más, csak operett kell és kész." Ezt a jó tanácsot az egerszegiek is megfogadták.
Paizs
