Hiába, a millenniummal megtömött év Szombathelyen nem hozott változást, a kultúra és a helyi szórakoztatás szekere úgy döcögött, mint eddig. Igazán nagy durranásokról, felrázó, átmozgató élményekről nehezen tudok beszámolni.
Hacsak a Karnevált nem sorolom ide, ahol a város vonulásból biztosan jelesre vizsgázott. Tehát: jól megrágott, sokszor újraemésztett élvezetben bőven, alternatívákban, új helyi kezdeményezésekben ritkábban volt részünk. Úgy, mint tavaly, vagy azelőtt...
Ha nincs pénz, nincs kultúra
Sejtésem: anyagi kondíciónk úgy fogyatkozott, ahogy szürkült a Művészetek Háza által megjelentetett programfüzet. A polgárok karácsonyfája alá tavaly még keménypapíros, színes kiadás került, nyáron már csak fekete-fehér, mára a műsorfüzet elvesztette borítóját, címlapja megsemmisült.
A színházi álmodozásoknak is vége, helyette rendeztek nekünk egy napos színházelméleti konferenciát. Az MMIK viszont még áll. A tavaszi fesztivál látványosan kevesebb pénzzel gazdálkodhatott, a kurtább programsorozat helyett viszont kaptunk Savaria Karnevált. A Bloom-féle kocsma-túrából meg nem "ünnepelt" gyásznap lett, helyette a tömeg a Szent Márton héten fáklyásan vonulhatott.
A megye és a város egyébként jubilált, a közös fenntartású intézmények problémáját már két éve képtelenek megoldani. Jó hírnek számított, hogy a város az év elején fogcsikorgatva ugyan, de beszállt a hét kulturális és közművelődési intézmény (MMIK, Bábszínház, Szimfonikus Zenekar, Könyvtár, Képtár, Pedagógiai Intézet és a Smidt Múzeum) működtetésébe.
A helyi média gyászos évet zárhatott volna, ha időközben nem jön létre a megyei rádió. Először az elvonuló Regionálist TV-t sirattuk, majd a széttaposott helyi nyomtatott fórum nevetséges kiadásain mosolyogtunk. (A tanulság: a hatalom büntetett, kétezerben is.)
A magára maradt Ház
Színház helyett még anno polgárszalont kaptunk. A majd egy éves kultúrház pozíciója azonban az idők folyamán sokat gyengült. A reprezentatív intézményként kezelt ház, mint egykori "védnöke", a kulturális tanácsnokasszony, magára maradt, polgári belviszályok áldozata lett. A Művészetek Háza nem vált kultúraformáló erővé, szűk rétegek menedékhelye lett. Vártuk a kávézót is, kár, hogy hiába. A pincében pár előadáson azért sokan zsúfolódtunk, itt járt Eperjes Károly, Esterházy Péter, Jordán Tamás, Huzella Péter és Mácsai Pál. A város egyéb helyein megfordult még Hofi, Vámos Miklós, Jókai Anna, és Vujity Tvrtko is.
A februárban induló színházi évadban még színvonalas előadások sorát láthattuk, például: a Bárkától a Cseresznyéskertet és a Szentivánéji álmot, a Radnótitól az Erdőt és Sirályt, Pozsgai Zsolt darabját, a Fekete mézet. Az őszi évad már nem lett ennyire sikeres, gyanítom, nem a válogató hibájából, hanem az anyagi kondíciók miatt. A legizgalmasabb, a kaposvári színház Shakespeare: "Vízkereszt, vagy amit akartok" című vígjátéka lett. Az évad végén helyi társulásunk, a Ferrum is új premierrel jelentkezett. Az "Egy ember, aki megunta a bőrét vagy a bot boldogabbik vége, avagy szökés a játékba" című vígjáték, egy hosszúra nyúlt (majd három órás) Páskándi darab nem túl érdekfeszítő előadása volt.
Elmaradtak a nyári színházi játékok, még egy szabadtéri Varázsfuvolára sem futotta (azt hittem, hagyományt akarnak, tévedtem). Észrevétlenül, párszor megfordult nálunk Méhes Csaba is, az alternatív színjátszás és mozgásművészet egyik mestere. Tapasztalat: a tradicionális színházi előadások és nevek arattak, Méhes Csaba és az új utak most sem igen találták helyüket a városban.
Textilek, kerámiák és Bloom-virágok
A Képtár tavaly is próbálkozott a nézők intenzív csalogatásával, több-kevesebb sikerrel. Május 28-án a "Hosszú éjszakát", valamint Szigeti András és Illés Barna fotóművészek intermediális anyagát teljes érdektelenség fogadta. A Bloom-napból kimaradtak, bár a rendezvény annyira hangtalanul, és csendesen zajlott, hogy ezt senki sem (vette észre) hiányolta. Tárlatok, amiket érdemes volt megnézni, és amikre emlékszem: a MolnART, a Magyar avantgarde, a Textil bienálé, a Nemzetközi kerámia-tárlat. Továbbá, ahová még jó volt elzarándokolni, a szombathelyi Magyar Izraeli Baráti Társaság és Katolikus Továbbképző Intézet közös tárlata a Jeruzsálem lelke, és Pinczehelyi Sándor pécsi alkotó képei Seven Arts Galériában.
Virág Lipót elfeledett napján Dáblin fedőnév alatt egy kiállítás nyílt, mely mögött a Szombathelyi Alkalmazott Grafikai Folyóirat második száma állt. A volt orosz lakatanyában (vagy húszan) Nagy Csaba fametszetszerű vízióiba, modell-makettjeibe, Székely Ákos munkáiba, Nagy Róbert és Koroknai Zsolt videó-installációiba, Kulcsár Kinga csodás víztükör-imitációjába ütköztünk.
Fekete zongora és a Cpg
Februárban hivatalosan is megkezdte működését a Művészetek Háza fekete zongorája. A felszentelés kuriózuma - hisz a zongora és lakhelye már több hónapja üzemelt - az avató személye volt: a salzburgi Mozarteum professzora, Rohmann Imre, s az általa kiegészített, eddig torzóként őrzött Schubert szonáták. A zongora azóta köszöni jól van, gyakorta kicsiny társaságban meg is szólal.
A Bartók Terem februárban emlékkoncertet rendeztek az ausztriai buszbaleset áldozataiért, itt járt Lehotka Gábor és Kurtág György. A Bartók Fesztivál szombathelyi léte rövid időre bizonytalan helyzetbe került, aztán minden maradt a régiben. Országos Szimfonikus Zenekari Fesztivál mellett megrendezték a fúvósok immár hagyományos hétvégéjét is.
Ha nincs Lamantin, Mojo és OMK, nincs könnyű ámde igényes zene. Hála nékik: volt nemzetközi jazz és Word music fesztivál. Itt jártak Kispálék, a Pál utcai fiúk, a Deák Bill Blues Band, a Cpg, és Grencsó István. Idén sem maradhattunk Anima-koncert nélkül. Felcsendült még a Zorán és Konc Zsuzsa-összes, a Mirigyek indulója, és az Eszenyi szétüvöltött-tangója.
Pais
