A minap erre jár Csehov. Kopottas frakkjához fénye-vesztett lakkcipőt húzott, kockás flanelingét zsabós selyemre cserélte, majd beült közénk, a nem létező szombathelyi színházba. Elégedetten borzolgatta frizuráját: szembetalálkozott egy estével, amolyan igazi színjátékkal, ami az idei böjtölős tavasz kulturális dáridójának egyik kiemelkedő fénypontja lehet.
Anton egyszer rég, egy borús délelőttön, egykedvű hangulatban az ajtó előtt álldogált. Tavaszra várt, helyette jött az ősz. Leült hát, felizzította a szamovárt, majd csalódottságát sorokba rendezte. Az emberszabású klasszikus papírosra rótta Vágyát, az egyetemes boldogtalanság krónikáját. Fejemben a kép, imígyen születhetett a mű. Látom, Ványa most újra halni készül, és kétségbeesve keresi múló élete nem létező értelmét. Áll Valló Péter kerti színpada, él a díszletek közé ékelt, egykor-volt orosz vidék. Realista színjátszás? Kit érdekel... A nagy titok számomra az intimitás, amit mostanság (jó pár éve) a Radnóti közvetíteni tud.
Átadom magam a hangulatnak, hinni akarok, Csehovtól tanulni. Élvezem a figurákat, a rendezést, az odaejtett találó szimbólumokat és a mesteri megoldásokat. Itt a hiábavalóság és reménytelen küzdelem a drámai vég, feloldozás nincs. Bennem katarzis helyett mélabú kering.
A színpadon az önmagából kizökkent Ványa alakjában Kulka János, és öröm-játéka, az elkallódott orvos-filozófus, Asztrovéban Szervét Tibor. A beszürkült köszvényes professzor, Szerebrjakov alakjában Bálint András, gyötrődő asszonyaként Kovács Adél, és a parádésan parasztosra sikeredett Ilja Iljicsében Kocsó Gábor. A kedvenc Schell Judit, Szonjaként, komolyan mondom, megdöbbentő. A végső, Kulkával közös jelenetükre Csehov is cilinderét emelte.
pais
