Egy újabb millenniumi ráhangolódás a magyar örökségre, reprezentatív kivitelben: ez a Táncos magyarok, az Állami Népi Együttes darabja. Itt Szombathelyen, a tavaszi kulturális seregszemle nyitó- akkordjaként, a hivatalos megnyitó előestéjén. Az MSH színpadán huszonnégy jól képzett, kellő ugrástechnikával, kardforgatásban és üveghordásban jártas táncossal, az énekmondó Sebő Ferenccel és a Major zenekarral. Két előadásban, egy gázsiért.
A repertoárban ezer év tánc-, zene- és viselet- kultúránk, másfél órába sűrítve, az általánosságokig tömörítve. Képes történelem-lecke ifjaknak, a maga ismert színeivel, leegyszerűsítve és a kellő mértékben kifényesítve.
Hatéves kortól mindenkinek...
A néptánc berkeiben járatlan, ha szembetalálkozik egy ilyen egész estés darabbal, a koreográfia látványvilágán túl többnyire csak a dramaturgiát értékelheti. Színpadkép nincs, a sötét háttér mögött a hangulatról pár reflektor gondoskodik. A tájelőadás tehát mozgás- és jelmezcentrikus. Mindkettőből kijut, a jelmezek, hála az atyai szerepben tündöklő minisztériumoknak (az örökséget féltőknek és a millennium lángját őrző testületeknek) korhűk, tökéletes gondoskodással, válogatott anyagokból és ízlésesen kombinálva.
Igaz, a drámai felvezetőben, a középen parádézó sámán jelmeze kicsit naívra sikeredett, (úgy állt ott, mint egy szalagokkal feldíszített májusfa), de lehet, hogy ez is a koncepció része. A tánctudás adott, profi szinten szervezett, gondosan kimunkált együttes ez. Mihályi Gábor csapata a szólókban is virtuóz, esetlegességnek, rögtönzéseknek nincs helye, minden pontosan, a menetrend szerint halad. A szerkezet keretes, jól körbehatárolhatón, időrendben halad. Napjaink fiai szellemet idéznek, rituálisan körbetáncolják a sámánt, majd kezdődik a karnevál: jön a középkor, benne a paraszti és udvari táncok, a szabadságharc katonái, pásztortánc, a csángók és a mezőségiek falubéli vigadozása, amelyben röpke időre a cigány-kultúra is felvillan. A színek olyannyira általános klisék mentén koreografáltak, hogy hatéves kortól mindenki számára érthetőek és egyből beazonosíthatók.
A lényeg a honi imázs
A tánc mellett az ének mesél, Sebő, ha kell, ha nem, a korokat rendre egy-egy közismert zeneszámmal vezeti fel. Köré, aki alkalmi művészeti vezetőként is közreműködött a produkciókban, csoportosul a finálé is. Minden átvezetés nélkül egyszer csak gitárral kezében jön, és dalolja a Galagonyát és a kurjantós macskás dalát. Értetlenül szemléljük, mi köze Weöres Sándornak a nemrég befejeződött mezőségi blokkhoz? A magyarázat kézenfekvő, valahol a táncos magyarok történetét is le kell zárni, hát Sebő dalaival, végjátékként megelevenedik a 60-as 70-es évek táncház-mozgalma is. A fináléban "A hetedik, te magad légy"-re a manapság divatos népviselet-utánzatú ruhákba, és változatos színben pompázó buszsofőr- nadrágba öltözött ifjak eltáncolják napjainkat.
A hangszerelés változatos, hol az együttes muzsikásai és a Major zenekar, hol a magnó kísér. A zenei közreműködők színvonalasan, bár vértelenül és színtelenül húzzák, a Major együttes különszáma is sekélyes, a prímás annál többet, minthogy jó iparos, nem mutat magából. Az előadás így olyan, mint a Feszty- körkép, szép-szép és rendkívül látványos, de annyi köze van a táncos magyarokhoz, mint ama bizonyos képnek a Honfoglaláshoz. A kimódolt mozdulatok és a kellemesen előadott népzene egy már jól ismert klisékből és sztereotípiák álló körképet ad.
Persze a lényeg a honi imázs, amely ebben a darab remekel, erre az édeskés mázra, a bográcsgulyás mellett üldögélő magyar és a külföldi szív is nagyokat dobban.
pasi
