A Yamakasik azt az elvet követik, hogy elég, ha egymagad vagy valami nagy adag, ami még nem feküdte meg a gyomrod: akkor mindent lehet. Ezért másszák meg koránt sem képletesen a falakat, a rendőrök meg csak rázzák a fejüket.
Ők is nemzetiségiek, a nyomozó is arab, ezért nem lehetnek ellenségek, csak versenytársak, hiszen mindannyian az elismerésért harcolnak és mind jópofa fiúk a szomszéd lakótelepről.
A helyzet akkor bonyolódik, mikor egy szintén arab kisfiú őket utánozva leesik a fáról. Élete megmentéséhez pedig rengeteg pénz kellene. Innentől kezdve mindenki a maga útját járja, a nyomozó kilincsel, a srácok meg ajtóstul rontanak a házakba. Kizárólag gazdag orvosok házaiba, ahol bőven akad alkalmuk akrobatikus tudásuk kamatoztatására, merthogy általában a tulajdonosok is otthon vannak.
A végkifejlet nem kétséges, ezért tudjuk végigmulatni az üldözések perceit, meg talán azért, mert itt nem dörögnek a fegyverek, nem robbannak az autók, csak emberek kergetik egymást. Ritkán láthatunk ilyesmit.
Szóval multiplex üvöltést ne várjunk a filmtől, legfeljebb Ülő Bika rádiójából szól néha egy-egy raplecke, az se túl hangosan. A meghatódottság kényszere is csak ritkán szorít igazán mélyen a karfák közé, kivéve akkor, mikor a fiúk az öngyilkolásra készülő anyát mentik meg, amúgy házias megoldásokkal. Szóval a film nem üt nagyot, nem játszanak benne világsztárok és Luc Besson is csak a forgatókönyvet jegyzi. Ennek ellenére nézhető darab és az írás elején emlegetett népnevelés lehet, hogy mégis bele van szőve: én már elhatároztam, hogy futni járok a haverokkal esténként.
