10 millió évenként meteorit csapódik a Földbe. Egy ilyen pusztító ütközés irtotta ki a dinoszauruszokat, éppen 10 millió évvel ezelőtt. Következésképp bármelyik pillanatban újból becsapódhat a soron következő, ami ezúttal az emberiség végzetét jelenti majd. Kivéve persze azokét, akik megértve a próféciát, csatlakoznak a harmadik vonalas bibliaimádók ugyancsak vonalas olvasatának képviselőihez. Ha erre a harmatos okfejtésre vallást lehet építeni, az egyben igazolja is e vallás igazságát, hisz mindez tényleg az emberiség végét jelenti.
És valóban, a felütés függöny előtti jelenetének két figuráját akár egy Beckett darabból is a színpadon felejthették volna, hisz a pontos idő megismeréséből származó lételméleti iszonyat leginkább becketti szituációkban válhat motiválttá.
A csaknem pinteri Pintér-darab kritikáját persze vehetnénk kevésbé patetikusra, hisz erre épp a szerző ösztönöz a kritikusokat ostorozó megjegyzéseinek sorával. A mértani pontossággal megjelenő gag-ek azonban nem jönnek át a monitor képernyőjén, hiába is erőlködik az ember azzal, hogy idézze az előadásból mondjuk az öreg Zerkula János bácsitól ismerős dalocskát, hogy aszongya baszom, aki hova való, baszom, aki hova való.
Ezzel ugyanakkor meg is határoztuk azt a két (a harmadik vonalas hülye bibliaolvasók illetve Ördöngősbük jó és rossz kedvű lakói) pólust, amelyek kijelölik a darab erőterét. Az előadás által kínált tapasztalatok közül talán az egyik legerősebb éppen az, hogy mindkét közösség kohézióját hasonló erők biztosítják - mindkettőben sematikus magatartásmintákat követnek, mindkettő középpontjában egy vallási vezető áll, aki persze mindkét esetben esendő stb. Csakhogy amíg az egyiket abszolút életintegráció jellemzi s így a legjobb értelemben vett tradíció fogja össze, addig a másikat, a vonalas bibliaolvasókét, a személyiség teljes feladásának követelése, a tökéletes életidegenség, azaz az emberi hülyeség.
Nincs mit csodálkoznunk hát azon, hogy a két "közösség" között lehetetlen az átjárás (lásd a hétkerületi (sic!) népies, Bence vagy az ördöngősbüki óvónő, Ibolya alakját.)
Az előadás igazán komoly színészi teljesítményt nem követelt, a szereplőknek maximum önmagukkal kellett szembenézniük. Pintértől - aki nemcsak szerző, de rendező és szereplő is egyben - jócskán kapnak ugyanis maguk a színészek is. A színpadi látvány felelőse, Horgas Péter azonban mindenképp említést érdemel. Talán épp neki köszönhető: a mi, kissé szerencsétlen színházterünkben egy pillanatra sem kellett azt éreznünk, hogy bármiről lemaradnánk a technika fogyatékosságai miatt.
Jól indult a szezon. Ha arra gondolunk, hogy láthatunk még improvizációkat Sophokles Oidipus királyára, hogy Shaffer Amadeusát nézve újból szembetalálkozhatunk Salierinek a zseniális Mozart felbukkanása miatt érzett keserűségével, hogy részesei lehetünk Sziveri vagy Örkény adaptációknak, hogy de Laclos Veszedelmes viszonyok című színjátéka a filmvászon után most a színpadon hoz majd lázba bennünket, s hogy Bereményi talán kicsit stoppardi utakat követve végre kibeszélheti magát a Shakespeare királynőjében, akkor kijelenthetjük: bár kevesebb az úgymond nagy dobás az előadók tekintetében, de ami a műveket illeti, az eddigi legszínvonalasabb évad előtt állunk.
