Ha úgy vesszük, hogy manapság már rakétasilókban és barlangrendszerekben is rendeznek bulikat, még csak szempillánk sem rebbenhet annak hallatán, hogy egy koncert a Savaria Moziban lesz. Ennek ellenére a legtöbb ember, köztük jómagam is földbe gyökerezett végtagokkal és egyszersmind fülig szaladó vigyorral olvastuk a hírt, miszerint az Anima ezúttal a nemsokára monopolhelyzetéből kizökkenni készülő szombathelyi filmszínházban tartja meg szokásos év végi szombathelyi fellépését. Az eredeti tervek szerint a nagyterem széksorait kipakolva hoztak volna létre egy ideiglenes táncparkettet, ehhez azonban az illetékesek nem voltak hajlandóak beleegyezésüket adni. Így aztán a rögtönzött színpadot a baloldali lépcsőfeljáró elé sikerült bezsúfolni, láthatóan összerántva ezzel a zenészek szokásos mozgásterét. A Prieger Zsolt által kezelt keverőpult is szinte egy karnyújtásnyira helyezkedett el a színpadtól, a hely sajátos feelingje és a lassanként felszabaduló hangulat azonban rövid időn belül kiiktatott mindenféle klausztrofóbiás tünetet.
A tízórás kezdéskor már legalább ötszáz kíváncsi ember tolongott az előtérben, a szemben lévő lépcsőktől elkezdve a színpad előtti részig jóformán megtöltve minden egyes négyzetcentimétert. A jelenlévők összetétele csaknem súrolta a multikulturalitás határértékeit, hiszen ismét a legkülönfélébb arcok képviseltették magukat: hajbalzsamot nem mostanában látott punkok, baseballsapkák alól kibukkanó b-boyok, professzorfejű egyetemisták, és egyszerű Anima-rajongók úgy keveredtek egymással, mint bejglibuké a csillagszórótól fellobbant karácsonyfa fenséges illatával.
Juci a tőle jól megszokott természetes vidámsággal üdvözölte az embereket, aztán rögtön előrenyomultak az első mélyek a jól beépített hangláda-szörnyekből. Jól szólt a cucc, és úgy látszott, előzetes aggodalmam sem látszik beigazolódni, miszerint egy komolyabb technika megszólaltatása esetén a mozi előcsarnokának kirakatüvegei úgy fognak lemorzsolódni, mint a tíz éve romlott szaloncukor a nassoló kisgyerek kezében.
A látványelemeket nem is elsősorban a fényeffektusok aprólékos kidolgozottsága jelentette, hanem a harmadik számnál már intenzíven pogózó első tíz-tizenöt rajongói sor. A szokásos felépítésben hangzottak fel a felvételek, a Tekerd! első taktusainál pedig valóságos aerobikbemutató kezdődött a színpad előtt, egybekötve a "ki tud magasabbra ugrani a refrénnél" című mutatvánnyal, melynek megkoronázásaként volt olyan, aki még magára a színpadra is feljutott egy-egy látványos mozdulatsor erejéig. :)
Stage divingra ugyan nem került sor, Juci sem ugrott be a közönségbe, de az együttes így is kitett magáért: spirituális magasságokba csapó fúvósorgia, szolid szkreccsek és kevésbé szolid effektek ölelték körbe a zenekar tagjainak mindvégig lelkes bólogatását. Óriási volt a hangulat, noha többedmagammal együtt nem igazán éreztem úgy, hogy kiemelkedőbb lett volna ez a koncert, mint bármelyik életemben végigpörgött Anima-mulatság. Mindössze másfél órányi kitörés a szürke hétköznapokból egy néhol ennivalóan aranyos, másutt melankólikusan csillagtalan világba - tulajdonképpen ebben valósul meg az Anima-koncertek varázsa, mely ha nem is látszik változni, azért még jópárszáz embert megmozgat Szombathelyen, és bátran állíthatom: olyan ismeretlen ismerősökről van szó, akikkel voltaképpen mindig öröm bulizni.
A koncert méltó levezetése volt a Képtár alatt megtartott party, ahol DJ Palotai kétségtelenül élete egyik legjobb formáját hozta. Ragamuffin, hip hop, drum & bass, lágy house, breakbeat, downtempo - gyakorlatilag minden valamirevaló színfoltot bemutatott egyébként kimondottan széles zenei palettájáról. És ami felejthetetlenné tette a bulit, az közel háromszáz önfeledten táncoló ember, ennyit még underground bulin még soha nem láthattunk Szombathelyen. A pultoslányok ingyenes gyümölcskínálása még egy különlegesen családias atmoszférát is kölcsönzött az éjszakának, amitől már-már fájó szívvel kellett reggeli négykor megválnom. Köszönjük mindenkinek!
