Adva van egy tehetséges tollforgató, aki a szavakkal oly könnyedén és mesterien bánik, hogy kortársai közt bárki megirigyelhetné veretes, stílusbravúrokkal megtűzdelt mondatait. És adva van egy kor, egy négyszáz évvel ezelőtti századforduló, amelyben Erzsébet királynő birodalmat épít. Mellesleg jó megrendelő, Shakespeare ontja a király-ősök kisminkelt históriáit. Ez a váz, amelyre Bereményi Géza legújabb drámáját, a Shakespeare királynőjét építi. A szövet maga a politika, ármánykodásaival, cselszövéseivel, és az azt kiszolgáló, szeszélyeit követő művészet.
Aki korok közt párhuzamot keres, talál. Mi is megélünk egy végtelenített századfordulót, amelyben a politika kegyeltjei sorra ontják a hatalom által favorizált históriákat. Persze súlytalanabb helyen, szerényebb kvalitások között. Közülük egy, a szerző, a szövegíró, művészeti vezető és filmrendező Bereményi Géza. A jelekor Erzsébetének kegyeltje, aki most is, mint drámaíró megrendelésen dolgozik. (Görbe tükör? Talán.) A párhuzam mégis sántít, Bereményi bármennyire jó tollforgató, mégsem Sexpír Viliam.
Tudjuk, Shakespeare drámáit bugris jelenkorának szánta, nem vette komolyan, könnyed nemtörődömséggel gyártotta őket. Ellenben szonettjeit nagy műgonddal, görcsös igyekezettel a halhatatlanságnak fabrikálta. A mester azonban elszámította magát, a könnyedség győzött a görcsök felett. Mi vár Bereményire? Ő is, mint William a hatalom szorításában, a megrendelő óhaját kielégítve alkot nagyot? Ki tudja, az ő szonettjeit, film- és színpadi drámáit az eljövendők teszik majd a megérdemelt helyre.
Tehát adva van egy kor, benne Erzsébet, aki egyedül uralja az angol politikai életet. Mindenki az ő kegyét keresi. Udvartartásában három tehetség nyüzsög: a hadvezér Essex, a tudós, filozófus Bacon és a ravaszdi William. Mindhárman a királynő hálóját szövögetik. A hadvezér ágyába, az eszes tudós tanácsadói közé szegődik. William és a Globe társulata színdarabjaival legyeskedik körülötte, ontják a Henrikeket, melyben a történelmet a királynő kedvére színezik át. Mindez Shakespeare nyelvezetén, mai kiszólásokkal megspékelve, tele groteszk elemekkel, jó rendezői ötletekkel, teátrális, barokkos, majdhogynem Greenaway-i hangulatban.
Minden esély megadatott hát, hogy a Shakespeare királynője jó előadás legyen. A dráma jelenetei többnyire élvezetesek, még sincs feszes ívük, nem állnak össze egésszé. A darab vége pedig halálos. A mester a történetnek négyszer vet véget. A néző már tapsra kész, mire újabb csúcspontnak vélt jelenet következik. A katarzis azonban elmarad, a befejezés közhelyes: William a színpad közepén meghal, kék köd, szállingózó lapok sora hull tetemére. Talán a történelem nem adott Bereményinek jó végszót, bár William mester éppen abban volt remek, hogy ha nem volt, hát kitalált egy hatásos befejezést.
Az egerszegi társulat az utóbbi évben jócskán átalakult. A régi arcok sorra tűnnek el, közülük a darabban már csak hárman-négyen láthatók. Ez már a rendező, Bagó Bertalan csapata, kiegészítve veretes nevekkel. Ők a csalik, rajtuk a darab súlya. A szereposztás néha egészen találó, mintha a karaktereket Bereményi a konkrét színészekre írta volna. Ilyen Williamként Blaskó Péter, és Erzsébetként Egri Kati. Számomra a legnagyobb meglepetést mégis a társulat egyik megmaradt őskövülete: Zalányi Gyula, mint a Globe vezető drámai színésze okozta. Színpadi karakterét, saját kliséinek paródiáját adta. A tucatnyi Shakespeare-dráma királyaként megedződött színész most habzsolta a vígjátéki szerepet.
Az előadás gyengéi a nők. A szerelmi szálak rendre elvarratlanok és kidolgozatlanok maradnak. A kapitány szerelme Lady Mary, és Shakespeare fiatal nője, Nan egyaránt mellékes figurák, legalábbis a színpadi változatban szinte észrevétlenek. Igazi karakter nélküli bábuk. Egyébként a királynő viszi a prímet, a cselekmény és a színjáték az ő vonalán a legerősebb, maga a költő alakja már sokkal gyengébb és súlytalanabb. Blaskó játéka, William belső motivációi nem mindig követhetők. Bár nem tudni a hiányok okát magunkban, a rendezésben, a társulatban, vagy a darabban keressük.
