Hétköznap délután, a szombathelyi színház aulájában a kutya se jár (merthogy napközben olykor látni errefelé pedikűrözött zseboroszlánokat). A „Jó pálink itassa magát” premierje előtti utolsó próbák egyikére jöttünk, a színészek a büfében. Három óra - csúszunk vagy egy negyedet - viharzik át-el a színen/mellettünk Nóri, a súgó és asszisztens. Addig meghúzzuk magunkat a félhomályban, végigbetűzzük az aula kiállítóterében a Parti Nagy rigmusaira ihletett Banga-garfikákat. Ideje volt.
Hegedű a hűtőn?
A Jó pálinka még nem itassa magát, de már szállingóznak a színészek. Egyben megyünk - jön a direktori utasítás. Oldalt a kellékes szájában egy meggyújtatlan cigaretta, a lepukkant kellék-hűtőszekrényre biggyesztett kottát precíz figyelemmel igazgatja, egy pillanatra azt hisszük, a darabban vagyunk. Befut jobbról Péter Kata. Rövid tárgyalás a rendezővel: a jelenetben a délelőtti salátát eszi majd, most nem hozott újat, és nincs öntet se, majd úgy csinál mintha. Megérkezik Kálmánczhelyi Zoli is. Fény lekapcs, indul a játék.
Koccannak a stampedlis-poharak, szinte belebódulunk a színpadi pálinkázásba. Apropó pálinka, szereplők, mint a levegőt, úgy szívják, töltik magukba. Ami előttünk a próbán pereg: egy elégikus irónia, egy csöppet sem szomorkás pálinka-napló, kortárs tudósítás a kocsmaasztalok mellől, a családi, kockás abroszos vasárnapi ebédekről, restik pultjairól, színházi emberek sörös-pálinkás bulijáról. Több, egymáshoz laza szállal kapcsolódó jelenet követi egymást, köztük a kapocs Csaba (Kálmánczhelyi Zoli), a fiatal művészforma, aki nyolcszázezret szeretne valakitől sürgősen kölcsönkapni, de ez a kutyát se érdekli. Útjában-keltében mindenféle helyen belebotlik mindenféle párbeszédbe, amit aztán maga is rögzít a mobiljával. Görbe-tükör. A spontán-zagyva szövegeket penge-pontosan kell felmondani, emiatt irgalmatlanul nehezek a párbeszédek, néha meg-megállnak, valaki megakad. A vasárnapi ebédnél aztán robbannak, mindenki röhög a másikon, percekig, rendezői szigor kell a megfékezéséhez.
Tükröm, tükröm mondd meg nékem, milyenek a magyarok?
A darab zamatát a valószerűsége adja. Koleszár Bazil Péter tíz évvel ezelőtt fejébe vette, hogy hétköznapi párbeszédekből állít színpadra egy darabot. Hónapokon át diktafonnal és kamerával járta a várost, gyűjtötte a beszélgetéseket, ebből állította össze Sultz Sándor dramaturg segítségével a darabot. Sejthető, mennyivel terjengősebb lehetett az eredeti nyersanyag... Az ősbemutató a Merlinben volt, lement vagy száz előadás, külön érdekessége, hogy az akkori és a mai szereposztásban két meghatározó figurája ugyanaz, akik nem mellesleg szombathelyi színészek: Orosz Róbert és Horváth Ákos. A színpadon részegedik le legalább kétféleképpen Péter Kata, Endrődy Krisztián és Senkovics Petra, amúgy zseniális életszerűséggel. Bajomi Györgynél ahány feles, annyi grimasz: mindegyikhez más mimika jár. Neki sem új a „kőműves-pálya”, pár hónapja mutatták be, szintén Koleszár Bazil Péter rendezésében a Budaörsi Játékszínben ugyanezt a darabot, csak ott másik karaktereket visz.
Ahány jelenet, annyiféle berúgás…
A színészi játék kapcsán örömmel könyveljük el, végre nem szeszélyes évszakos műmájer mámort látunk. Finomabbra hangolták. Persze itt még semmi sem végleges. Kizökkent olykor, hogy nincs mindenkin jelmez, próbán persze ez érthető, ezért kell – Péter Kata is a próba előtt megmondta- két nap múlva jönni. Így is jókat derültünk, de a közönség együtt-kacagása hiányzott. Belekóstoltunk, az íze zamatos, olyan barackos-szilvásan keserűen édes. Premier, kedden…