Kilégzés, aztán be mélyet a gyomorba, ellazítom magamat, hagyom, hadd szóljanak tovább a dalok, mélyen a fejemben. Sört nyitottam, ülök egy fotelben, éjfél is elmúlt, ölbe veszem a laptopot. Jó este volt, ez a kis privát otthoni ráadás még belefér.
De ami egyszer volt, újra nem jön el…
A Quimby-színház pénteken, első vidéki állomásként Szombathely belvárosi mozijában debütált. Rajtunk tesztelték a produkciót. A jegyek mind elkeltek elővételben. A sajtó-részleg a falhoz került, így félig térdelve, félig állva (hogy lássunk is) vészeltük át a három órát. Megérte, de erről később. A rajongótábor életkor szerint tarka, húszon túl, hatvanig. Érdekes mellékszál: hetvenes bácsika szállásolta be magát elénk feleségestől. Morogtak, valahol nyerték a jegyeket, nem ilyen helyre, és nem ilyen színházra vártak. A műsort félidőig bírták, pedig a mozi igazgatósága a bejárat tövébe külön vörös foteleket is szervírozott nekik.
Eszembe jutott egy érzés, gyorsan kihányom magamból…
A magam részéről nem akartam sokat, engedtem, hogy jól érezzem magamat. A Quimby ismét valami újjal, színházi performansszal csábított, ezúttal talán túl sokat ígért. A zene az, amiért jöttünk, meg is kaptuk, dicsérték őket eleget nálunk szakavatottabb firkászok is. Két zenekarra való zenész-állomány, profi összhangban, még mindig zseniálisan frissen. Öröm minden számuk. Imádom a zörejeiket, a megunhatatlan hangszórózást, Kiss Tibi erotikusan búgó hangját, újra és újra csemegézem dalszövegeiken, Líviuszon, a parádés dobszekción, és a trombitás Dodin. A kihagyhatatlan kedvencek mellett olyan dalok is megszólaltak, amelyek az "ugrálós" koncerteken nem találták a helyüket, és olyanok, amelyek új „teátrum” köntöst kaptak. Szóval szeretnivaló és jó volt ez, messze a konzumtól.
Ajjajjaj
Ültem-térdeltem, kuporogtam három órán át. Mozogott volna minden porcikám, hiányzott azért a koncert-élmény, a sörszag és a tánc. A passzivitásért cserébe izgalmas fényjátékokat kaptunk, fel a plafonra. Kisebb közjátékok szakították meg a zenélést, több-kevesebb sikerrel. Néha túl sok, túl jópofi, az egésznek amúgy sok köze nincs a színházhoz, a trombitás és Varga Líviusz mesélt pár poénosat a gyerekkorról, egy-két félig-ütős bohóckodással. A második felvonást jobban szerettem, főként, amikor a zenészek sorba rendeződve közelebb húzódtak a közönséghez, hangszerek nélkül, kisebb akusztikus csodát produkáltva: angyal szállt le a magasból.
Lassan izzik a monitor, annyira figyelem
Jó esténk volt. Kár, hogy színházat ígértek, hangzatost akartak, de a színpad kínálta lehetőséggel csak ímmel-ámmal éltek. Zenéljenek, elég az, a muzsika jól áll nekik! Lehet persze csendesülős a buli, lehet poénkodni is, mesélgetni, de így, összességében ez még messze nem színház. Csak egy jó játék. Amit, ha nem várunk fergetegesen szokatlanul új Quimby-parádét, nagyon lehet szeretni. Már-már otthonos érzés. Szóval: még nem unjuk őket…