Az ellentétek hazája
Erdélyben a rendszerváltás óta megállt az idő. (Na jó, ne legyünk annyira maximalisták, állapodjunk meg annyiban, hogy "fontolva halad" a fejlődés...) Első erdélyi látogatásomhoz képest persze vannak szembetűnő változások: 94 táján ide is betört a Coca Cola, 4-5 éve megjelentek a mobiltelefonok is, az élelmiszerboltokban pedig akkora az árukészlet, mint egy magyarországi közepes méretű csemegében. Az országnyi terület kétarcúsága viszont tovább erősödött: az egyedülálló természeti szépségek mellet katasztrofális infrastruktúra, évről-évre nagyobb társadalmi különbségek (nyomorgó falusiak, szárnyukat bontogató városi újgazdagok), és gyerekcipőben járó túrizmus fogad bennünket, de ez egyáltalán ne riasszon el senkit: ha komfortérzetünket alacsonyabb szintre állítjuk, felejthetetlen élményekben lesz részünk.
A páratlan természeti szépségekben és magyar történelmi emlékhelyekben tobzódó Erdély kellemes és kellemetlen meglepetésekkel is bőven szolgál az ide tévedt utazóknak: a legkedveltebb célpontok között mazsolázgatva szomorúan állapíthatjuk meg, hogy a Gyilkos-tó érintetlensége már a múlté, zajos kemping, giccsárusok, és a csónakház hangszóróiból dübörgő zene teszi tönkre az idillt. Unott arcú "népművészeti" tömegtermék-, és bóvliárusok hada irritálja még a turistákat a közeli Békás-szorosban is. A fafaragásáról, de leginkább a fazekasságáról híres Korondon az igazi mesterek helyét sajnos a giccsgyártásra beállt vállalkozók vették át, csak elvétve találunk igényes munkákat, ráadásul a cserepek jó részére az évszázados hagyományokkal ellentétben románul is ráírják a készítés helyét. (Ha igazi minőséget akar valaki vásárolni, érdemes felkeresni a falu belsejében élő mestereket.) Felemás a kilencvenes években egyre inkább turisztikai célponttá váló Segesvár helyzete is: a szinte teljes egészében eredeti formájában fennmaradt, a Világörökség részét képező gyönyörű középkori városközpont elhanyagolt épületei közül ugyan néhányat már felújítottak, de a Drakula-kultusz miatt ideözönlő európai és amerikai turistákat nem várják színvonalas vendéglátóhelyek. Jó hír viszont, hogy az idegent szinte mindenhol barátságosan fogadják, a magyar turistákat inzultáló románok tévhitét pedig el lehet oszlatni. Még Kolozsvárott, a román nacionalizmus egyik fellegvárában sem érhet bennünket kellemetlenség, bizonyítva azt, hogy az idegengyűlölet itt is csak a kevesek őrülete.
A Ceausescu-rendszerben még tilos volt magánházaknál szállást adni valakinek, aki nem tartozott a házigazda családjához, így nehéz volt megúszni a lerobbant, minden komfortot nélkülöző szállodákat. Természetesen ma már nem ilyen rossz a helyzet, szinte bármilyen színvonalú, árfekvésű szálláshelyet lehet találni, de előzetesen mindig tisztázzuk a szállásadóval, hogy van-e meleg víz, saját használatú fürdőszoba. A nem mindenhol kielégítő színvonalú hotelek mellett időnként színvonalas panziókat is ki lehet találni (persze a minőséget mindenhol meg kell fizetni), de érdemes utána érdeklődni a diákszállóknak, valamint az egyházak fenntartásában lévő szállásoknak is, előbbiek esetében olcsó és kultúrált szobákat lehet kifogni, utóbbiaknál pedig jóval a piaci ár alatt térhetünk nyugovóra. Én leginkább a magánházaknál történő elszállásolást ajánlanám, melyek az olcsó és praktikus megoldások közé tartoznak, valamint páratlan lehetőséget biztosítanak arra, hogy megismerjük a kint élő magyarság kultúráját, mentalitását, bepillantást nyerhetünk hétköznapjaikba, és kóstolót kaphatunk a messze földön híres vendégszeretetükből. Legtöbbször nem is kell előzetes szállásfoglalással bajlódnunk, elég, ha csak bemegyünk egy faluba, ahol mindig megmondják, hol adnak ki szobát.
Ha először jár valaki Erdélyben, feltétlenül el kell látogatnia a Székelyföldre, amely a legtávolabbi látnivalók közé tartozik ugyan, de a legizgalmasabb felfedezéseket is itt lehet tenni. A már említett helyek (Gyilkos-tó, Békás-szoros) mellett muszáj felkeresnünk a parajdi sóbányát, a Szent-Anna-, illetve a szovátai sós vizű Medve-tót, Marosvásárhelyt, és a "legmagyarabb" várost, Székelyudvarhelyt. Székelyföldön semmilyen nyelvi problémája nem lehet az ide utazó magyaroknak, mivel nagyrészt, (sőt a legtöbb helyen kizárólag) nyelvünkön folyik a társalgás - fület gyönyörködtető ízes tájszólással. Szászföldön a már említett Segesvár mellett kiránduljunk el a barokkos hangulatú belvárost magáénak tudó Brassóba, de keressük fel a környék erődtemplomairól híres piciny falvait is (Muzsna, Prázsmár, Szászhermány). Csíkban a Csíkszeredához tartozó, búcsújáróhelyéről híres Csíksomlyót, Gyimesben pedig a gyimesi csángók eldugott településeit és gazdag kultúráját kell felfedeznünk. Ha valaki mégsem akar olyan nagyon messzire utazni, annak bátran ajánlom a 89-es forradalom "szülővárosát", Temesvárt, vagy a honfitársaink által méltatlanul mellőzött Nagyváradot is, melyen sokan csak sietősen átrobognak, páratlan magyar vonatkozású emlékhelyeket hagyva maguk után.
Az úthálózat csigalassúsággal fejlődik, új út sehol nem épül, csak a régiekből újítgatnak fel komótosan egy-egy találomra kijelölt útszakaszt, melyeken akár jó tempóban is lehetne autózni, ha nem kellene folyton a főútra tévedt tehéncsordákat, vagy a még mindig az egyik fő közlekedési eszköznek számító gumikerekes lovas kocsikat kerülgetni. Utazásunk tervezésénél tehát feltétlenül számolnunk kell a katasztrofális állapotban lévő úthálózattal, melynek következtében akár egész délutánokat csücsülhetünk az autóban, hogy az egyébként elérhető közelségű látnivalót a szűnni nem akaró kátyúk és gödrök miatt nem ritkán átlag 20 kilométeres sebességgel közelítsük csak meg. A vasúti átjárókon minden esetben óvatosan hajtsunk át, figyeljünk a kivilágítatlan biciklisekre-lovaskocsikra, és a különösen nagy számban előforduló kóbor kutyákra és részeg gyalogosokra. Jó hír, hogy a benzinkutak számát illetően egyértelműen sokat fejlődött az ország. A 90-es évek elején a nagyvárosokon kívül szinte lehetetlen volt üzemanyaghoz jutni, de most már minden valamire való településnek van töltőállomása. Román és nagy olajcégek (OMV, Shell, Aral) kútjai mellett szinte minden jelentősebb településen jelen van a MOL is, ez alól talán csak Kolozsvár a kivétel, ahová a magyar-ellenes kirohanásairól ismert, egyre több nemzetközi bírálatot begyűjtő George Funar nem engedte be a céget. A benzin egyébként jelentősen olcsóbb, mint nálunk, literenként 170-180 forintot kell leszurkolnunk, és a legtöbb határ közeli kútnál forinttal és bankkártyával is lehet fizetni. (Nem csoda, ha például Nagyváradon az ügyfelek 80%-a magyar rendszámú gépkocsiba tankol.)
Kalandra fel!
