- A Berzsenyi Dániel Főiskola növénytani tanszékén dolgoztam, amikor egy értekezleten felvetődött, hogy őshonos növényeket lehetne betelepíteni a Múzeumfaluba. Már ez az ötlet is nagyon megtetszett, de amikor Dr. Nagy Zoltán, a múzeum akkori igazgatóhelyettese megemlítette, hogy őshonos régi állatfajták beszerzését is tervezi, nekem mint állategészségügyi mérnöknek, felcsillant a szemem. A tervet tettek követték, 1996 Húsvétján próbaként vittük ki az első néhány állatot. Sikeres volt a bemutatkozás, a gyerekek nagyon megörültek az új látványosságnak, nyomban meg is szerették őket... szépen sorban, ahogy "beköltöztek": az erdélyi kopót; a gyöngytyúkokat; a galambokat; nyulakat; kecskéket; Magdit, a vörös mangalicát; a kuvaszt; a mudi pásztorkutyát; a rackákat; a sárga magyar és kopasznyakú tyúkokat; a libákat. Őket követték végül a fő kedvencek: a szamarak.
- Úgy tudom, az állataitok származási bizonyítvánnyal rendelkeznek...
- Igen, ez így van. Ezek az állatok mind őshonos, illetve régen honos magyar fajták, amiknek eszmei értéke felbecsülhetetlen. Számomra pedig szinte már családtagok.
- Gondolom, ezért is volt olyan felháborító az eset, amikor tavaly decemberben veszélybe került az állatok elszállásolása...
- Nagyon sajnáltam, hogy így alakult az állatok sorsa, hiszen annak idején nagyon hálás voltam a múzeumnak a lehetőségért, hogy a város belterületén, a lehető legjobb környezetben ismerkedhetnek a gyerekek ezekkel a ma már ritka jószágokkal. A tavalyi esetnél megijedtem, hogy mi fog történni velük, hiszen az állatok nem múzeumi tárgyak: megbetegedhetnek, vagy megfagyhatnak. Igaz, ezek a fajták jól, jobban bírják a rideg tartást, de végül is minden a szoktatáson múlik. Ezek a rackák és kecskék nem ahhoz vannak szokva, hogy hóban hozzák világra utódaikat. Felhívtam az állatok adományozóit, hogy ők döntsék el, visszakérik-e jószágaikat, vagy a jövőben is rám bízzák a sorsukat, immár a Múzeumfalu kerítésein kívül. Ők - tudva, hogy továbbra is jó kezekben lesznek az állatok - az utóbbit választották.
- A legutolsó nyilvánosságot kapott információnk az volt, hogy bérelhető területet keresel számukra...
- Szerencsére sikerült találni egy nyolc hektáros területet, ami kifejezetten alkalmas az állattartásra. Szeretnénk tartósan itt letelepedni a jószágokkal. A megtalált hely bizonyos szempontból jobb is, mint a korábbi, hiszen nem kell mindenben valakihez, egy végső soron nem kizárólag állatok tartására berendezett tér követelményeihez alkalmazkodni. A Múzeumfaluban fejleszteni sem tudtam az állományt. A látogatók persze szerették volna, a múzeum viszont nem. Egyszer például felajánlottak nekem egy bivalycsaládot, de elfogadni akkor lehetetlen volt, itt talán majd erre is lesz lehetőség és hely. Hosszú távon szeretnék biogazdálkodási rendszert létrehozni. Egy népművész ismerősöm építette az ólat, és csupa természetes alapanyagot használt. Igyekszem teljes egészében természetes módon tartani az állatokat, feléleszteni a régi állattartási szokásokat, megőrizni elődeink hagyományait. Ez nem valamiféle különcség, szerintem ez a természetes, a magától értetődő, és az állatoknak is a legmegfelelőbb. Naponta járok ki az állatokhoz. Fizikailag nehezebb, de élvezem. Az ember nagyon sokat fejlődik a fizikai munka révén. Itt teljes a szabadság, távol vagyok az anyagias világtól, elfelejtem a gondokat. A főiskolával is megmaradt a kapcsolat, ha van valamilyen rendezvény, ezúttal én viszem az állatokat, nem a hallgatók jönnek - csupán ennyi a különbség.
- Úgy tudom, továbbra is tanítasz a főiskolán...
- Igen. Állattenyésztést, társadalmi munkában. Ezt nagyon szeretem, habár azt szoktam mondani, belőlem sosem lesz jó állattenyésztő. Az elmélettel nincs is baj, de a gyakorlatban úgy bánok az állatokkal, mintha a családom lenne. Nem tudom beruházásként, anyagi javakként kezelni őket. Sajnálom, ha takarmányra cserélem is valamelyiket; ilyenkor csak olyan helyre adom, ahol állatszerető emberekre találnak.
- Reménykedsz abban, hogy a közeljövőben mindenki által látogathatóak lesznek az állatok?
- Mindenképpen szeretném, de ehhez még fejlesztésre lesz szükség. Talán pályázatokból lehetőségem lesz rá. Igény, az van erre, hiszen a szombathelyi, a városi gyerekek, felnőttek is ösztönösen vonzódnak az állatokhoz. Van előttem egy jó példa: az állatok kapcsán ismerkedtem meg egy holland családdal. Jöttek, amint meglátták az állatokat. Kezdtem mutatni, hogy mit és hogyan kell csinálni, de nekik nem volt rá szükségük, a gyerekek pedig szinte mindent tudtak, egészen a kecskefejésig. Felvilágosítottak, hogy Hollandiában, a városok határában sokfelé vannak a mieinkhez hasonló helyek. Annyira népszerűek, hogy a gyerekeknek előjegyzésbe kell feliratkozni, ha segíteni és látogatni akarnak. Amikor ez jut eszembe, arra gondolok, van még tennivalónk. Ez a példa erőt és hitet is ad, hogy érdemes csinálni, tovább csinálni, amit elkezdtem...
A beszélgetés után megkerestük Nagy Endrét, a Múzeumfalu vezetőjét
Aki elmondta, hogy területükön most is láthatóak állatok. Ezek már saját gondozásúak. Az állományt a lehetőségeikhez mérten szeretnék bővíteni, ám a tartással járó napi gondok őket sem kerülik el...
Ha Zsuzsanna az állatok jelenlegi lakóhelyét - a Múzeumfaluban megszokott módon - képes lesz újra megteremteni, akkor a természetes körülmények között élő jószágokra kíváncsi állatbarátok egy helyett két területet is látogathatnak majd. Ezt akkor talán nyereségként is elkönyvelhetjük. Most legfeljebb azon morfondírozhatunk el: mifelénk miért alakulnak már megint ilyen furcsán a dolgok, hogy az önzetlen vállalkozó kedv és a hozzáértés ismét (valószínűleg nagyon is) megspórolható kitérőkön és nehézségeken keresztül érvényesülhet.
Az állatokat kedvelő kicsik és nagyok addig sem maradnak kedvenceik híján: december 1-től 24-ig a szokásos karácsonyi kirakodó vásár keretében találkozhatunk velük egy élő betlehem szereplőiként. Mindenkit várnak a Fő téren felállított jászolban a rackák, a kecskék - és a fő kedvenc: Rigó, a szamár.
