Miközben az ország lassan átvált a „mindjárt itt a karácsony” lázas készülődésbe, a boltok polcain pedig október óta ott mosolyognak a mikuláscsokik, a szombathelyi Bem József utcában valami egészen más dimenzióban értelmezi az ünnepi szezonalitást.
A napokban ugyanis egy olyan leköszönő fenyőfára bukkantam, amely minden bizonnyal nagy túlélő. A fa már inkább emlékeztet egy magányos, megcsontosodott őslénymaradványra, mint csillogó szaloncukros toboztartóra. A fenyő minden bizonnyal még a legutóbbi, sőt, talán a tavalyelőtti karácsonyt is ott búcsúztatta el, ahol azóta megpihen.
Csak egy maradhat!
A természet rendje szerint egy karácsonyfa útja világos: decemberben bekerül a meleg szobába, a fényei a napokat ünnepévé avatják, majd január elején - vélhetően a fenyőfagyűjtő ketrecek után a hulladéktelepen - csendesen megsemmisül.
Ez a példány azonban fittyet hány a naptárra. Mi már a kabátokat gomboljuk a viharos szélben, ő viszont méltóságteljesen vészeli át nem csak ezt a hidegre forduló időjárást, hanem a tavaszi esőket, a fülledt nyári kánikulát és az ősz eleji szeles napokat is. Ez a fa annyira hűséges maradt a karácsony szelleméhez, hogy egészen máshogy értelmezi az „örökzöld” státuszt; így egyszerűen elfelejtett lebomlani.
Helyi legendák máris szárnyra kelhetnének:
Igazából úgy fekszik ott a füves-betonos sávban, mint egy modern művészeti installáció, amely halkan üzeni az arra járóknak:
„Nyugalom emberek, a karácsony sosem múlik el igazán, legfeljebb álcázza magát.”
