Szerdán megint egy kicsit gyerek lehettem. Na nem csak azért mert gyermeki rajongással, tágra nyitott szemmel és szájjal, sokszor zakatoló szívvel a mellkasomban nézhettem végig a Bosszúállók legújabb filmjét. Hanem mert azt is újra átéltem, milyen is a jó öreg Savaria Mozi aulája zsúfolásig tömve ácsorogni egy új film premierjén.
Csak a popcorn változott meg azóta, meg az, hogy gyerekként még nem volt olyan választható menü, aminek a poharához a film egyik karakterét kis fröccsöntött műanyag figura formájában adták oda. Ha lett volna, tuti minden zsebpénzem arra költöm, hogy meglegyen az össze.
És akkor még mindig maradnék a gyerekkornál. Szinte nem is tudom mikor volt olyan utoljára, hogy kedvenc hőseimért annyira aggódjak, hogy a szívem majd kiugorjon a helyéről.
A Marvel nem ma kezdte.
Kerek 10 éve nyomja a filmeket a stúdió, ami szinte kifogyhatatlan alapanyagkészlettel rendelkezik, hiszen több évtizede már annak, hogy képregényekkel szórakoztatják a varázslatra, akcióra, humorra, sci-fire, egyszóval fantáziadús történetekre kapható közönségét.
Tíz év. Ez alatt nem egy kiskölyök nőtt fel, akik Vasember történetével alapozva egyre inkább ásták bele magukat a folyton csak táguló univerzumba. Ahol most ott tartunk, hogy szuper katonákért, androidokért, beszélő mosómedvékért és dühöngő nagy zöld szörnyekért izgulunk.
Lehet érteni ezt a filmet egyáltalán anélkül, hogy a többi majd' 20 előzményfilmet az ember ne nézné végig? Lehet!
(De ha mégis kellene egy gyorstalpaló, akkor klikkelj ide
De ki az a Thanos? És mi ez a film, amiért már bemutatása előtt odavan az egész világ?!
2018.
April
16.
19:15
!)
Ugyanakkor szinte kétségtelen, hogy az elmúlt 10 évben azoknak, akik az összes filmet látták, ez több lesz, mint egy film. Ezek a karakterek a barátaink lettek, a családunk. Mindenkinek ismerjük a rigolyáit, tudjuk milyenek akkor, amikor rossz passzban vannak, mégis örök barátságot kötöttünk velük. És az mindig rossz, amikor bántják a barátainkat.
Thanos most mégsem bánik velük kesztyűs kézzel - vagyis pont, hogy azzal bánik velük - és ez nagyon sokunknak fog fájni.
Na de milyen maga a film?
Látványos, akció dús, pörgős, szívbemarkoló.
Ha van valami amiért rühellem az eredettörténeteket, akkor az a szüttyögés. A néző megismeri a karaktert, aki lassan egy különleges képesség birtokába kerül, amit használva aztán a végső csatában megmenti magát, vagy a szerelmét, vagy a vállalatát, vagy a Földet.
Ha valamiért érdemes volt végig a Marvellel lenni, akkor ez az volt. A film már az elején a kellős közepénél jár - bármennyire is legyen ez most képzavar - és végig csak fokozza az akciót, a pörgést, a dinamikát.
Nem látunk többet régen látott ismerősöket, vagy éppen régen látott barátokat látunk megint a vásznon.
Ez nem a bosszúállók filmje, ez Thanos filmje. Akivel egy újabb zseniális, és szeretve gyűlölt filmes gonoszt kapott a popkultúra. Aki egy csettintéssel tényleg mindent el tud intézni. A motivációja kristálytiszta, az eszközökben nem válogat, mindehhez pedig olyan karizmatikus megjelenése van, amit ez eddig talán Darth Vadernél láttuk csak.
Az tuti, hogy a film végén nem tudod majd eldönteni, hogy sírjál vagy nevessél, örüljél vagy szomorkodjál. A Végtelen háború ugyanis felkavar, feldob, letargiába taszít és szétcincál egyszerre.
Legalább még tízszer meg akarod majd nézni.
Értékelés: 9/10
Akinek ajánlom: Ha csak egy igazán jó csihi-puhi filmre vágysz, már akkor érdemes lesz beülnöd.
Akinek nem ajánlom: Azoknak semmiképpen, akik látták az eddigi összes Marvel-filmet. Srácok, ez most nagyon fog fájni.
