Tisztességes fesztiválnak tisztességes himnusz jár. Már amennyiben tisztességesnek lehet nevezni egy fesztivált, ami 64 ezer forintot gombol le az ötnapos bérletért, úgy, hogy ezért többnyire csak az elektronikus (pop)zenei paletta legfelszínesebb árnyalatait karcolgatja. Azokat, amik már egy hallgatás után is kikopnak az emlékezetből, túnyomó részük se nem értékes, se nem érdekes, ha viszont az, akkor tíz évvel ezelőtt volt az. De semmi baj, mert az aluliskolázott-kipattintott izmok tónusait ezek a lakossági butaságok is épp megfelelően rezegtetik meg a hófehér szponzorkanapék ölelő karjaiban.
A 2016-os Sound dal ennek megfelelően egyáltalán nem eredeti, kifejezetten nem lehengerlő, cserébe az ezt hallottam már-tengelyen mozgó olcsó darab, amit a primitív prosztópartibaszatás egyik hazai helytartójának számító Stadiumx készített, a hasonló hatásvadászattal foglalkozó kanadai Markquisszal és BAHA-val. Egyedül a klip menti meg attól, hogy a hallgatót eluralja a tipikus mások helyett szégyenkezés cidrizős érzése:
Hogy a Balaton Soundot már rég megette az EDM szörnyetege (így kezdték el hívni pár éve Amerikában az elektronikus tánczenék hitvány, stadionokra és nagyszínpadokra optimalizált, lézershow-val és felpörgésekkel felütött változatát), az már aligha kérdés. Pedig nem volt ez mindig így: a 2007-es, első ilyen zamárdi fesztiválon például még az underground basszuskirály Dave Tipper vagy a szuperfanki Brand New Heavies is fellépett, sőt, az újdonság ereje még átcsapott a következő évekre is, Massive Attack, Röyksopp, Kraftwerk, ilyenek is becsúsztak, de az egész zenei irány lassan átcsúszott a suttyósávba.
Még szerencse, hogy aki a tényleg kurrens, figyelemfelkeltő, értelmiségi house-ra kíváncsi, annak ott az Alkotótábor.
És az sincs messze a Balatontól (Szántódpuszta, állítólag mesés), cserébe illusztris line up-pal fedi le a villanyzenék okosabbik ágát. Csak szólunk.
