Miért csalódunk, miért szakítunk? Miért van az, hogy megszeretünk valakit, aztán rendre rájövünk: csak a magunk álomképeit vetítettük a másikra? Mit lát egy férfi a nőben, mit akar egy nő látni a férfiban? Miért gyilkolják egymást?
Ilyen kérdések kavarognak bennünk, és nem egy Csernus Imre előadásról jövünk kifelé, hanem Bartók Béla sötét tónusú, expresszív embermeséjéből, a Kékszakállúból próbáljuk visszarázni magunkat a jelenbe.
Szeretjük ezt az operát, láttuk már ilyen-olyan feldolgozásban, legutóbb úgyszintén Meláth Andrával, csak akkor a Kékszakállút Kovács Kolos énekelte. A zord Kékszakáll szerepét Cser Krisztiánra bízták, egy hercegien megnyerő külsejű, élettel teli fiatalemberre, akitől egyből más lett az előadás.
A darab szüzséje Balázs Béla tollából származik, mesének tűnhet, de nem az, aki volt nővel vagy férfivel egy pár, az tudja, milyen játékot űznek egymással, hogyan facsarják-kínozzák egymást, mert mindig többet akarnak tudni a tudhatónál.
A Kékszakállú herceg új asszonyt hoz a házhoz, Juditot, akinek megmutatja sötét és rideg palotáját, amelyben ott a hét lezárt ajtó. Minden Judité lehet – mondja – csupán arra kéri, ne kutassa a múltját. Az asszony kíváncsi és erőszakos, a titkos szobák pedig sorra kinyílnak. Végül mindketten kifosztva állnak, amijük marad: az üresség és a végleges magány.
„Judit szeress, sohse kérdezz”
Megfejthetetlen csoda maga a zene is, ahogy Bartók katedrálisát felépíti: bejár eget és poklot, a kvintkör legmélyéről indít, aztán lépdel felfelé, az ötödik ajtóval (amely állítólag pont az aranymetszés aránypontján helyezkedik el) a legtisztább C-dúrban, a csúcsra ér: Kékszakáll hatalmas birodalmához. Zárásként újra a sötétség lesz az úr: a kezdet és a vég egy: fisz-mollban vagyunk.
Meláth Andrea a Kékszakállú herceg vára női főszerepét Budapest mellett a világ számos országában énekelte már, legutóbb a Palermói Operaházban, a Kanadai Nemzeti Operában, és a Stuttgart Operaházban. Belülről éli Juditot, arcán ott az izgalom, a félelem, a szerelem és a fájdalom, hiába csak zenekari és nem színpadi az előadás, így is bevonódunk, kinyitja bennük az ajtókat.
Cser Krisztián erővel alakítja Kékszakállt, mai, érzékeny, nem egysíkú, acélos férfikarakter.
„És mindig is éjjel lesz már…/Éjjel… éjjel
A zenekar, mint egy hatalmas tölcsér, a pár belső rezdüléseinek, a mindennapi szerelmi passiójátékának megtestesítője. Ez a belső hang az ötödik ajtónál például olyan frenetikus erővel tör elő, hogy a nézőtéren alig kaptunk levegőt. (Köszönet a zenészeknek és a karmesternek, Kocsár Balázsnak.)
A legvégén döbbent csend, lélegzet sem hallatszik. Aztán zajos, szűnni nem akaró taps és ováció, ez lett a szombat este vége Szombathelyen, a Bartók Teremben, a Savaria szimfonikusok bérleten kívüli előadásban.
És mielőtt bárki az hinné, erre a százéves embermesére csak a nyugdíj-közeli korosztály kíváncsi, az téved, sok volt a fiatal, gimnazistakorú csoportokat láttunk kifelé jövet:)
A Kékszakállú izgalmas keletkezéstörténete
Szövegkönyvét Balázs Béla először Kodálynak ajánlotta föl, de végül Bartók fantáziáját indította be hamarabb, aki még nem heverte ki, hogy Geyer Stefi hegedűművésznő kikosarazta. Bartók ebben a keserű, magányra berendezkedő hangulatban találkozott a librettóval, majd mire a zenemű elkészült, feleségül vette tanítványát, Ziegler Mártát, s egyfelvonásosát neki ajánlotta. Benyújtotta a Lipótvárosi Kaszinó operapályázatára is, de előadhatatlanságra hivatkozva visszautasították, így a bemutatóra csak 7 évvel később került sor Zádor Dezső rendezésében. Az ősbemutató díszleteit Bánffy Miklós tervezte, a két főszerepet Kálmán Oszkár és Haselbeck Olga énekelte, a karmester Egisto Tango volt, a regös szövegét pedig Palló Imre mondta el! Nyolc előadás után a darabot levették ugyan a műsorról, de 1936-tól ismét játszották, nagy sikerrel, ekkor indult el a nemzetközi hírnév felé. (Idézet az Operakalauz internetes oldalról.)
Aki lemaradt volna a tegnapi szombathelyi premierről, de mégis kíváncsi Bartók Kékszakállújára, letöltheti itt (a prológust Jordán Tamás mondja)...
