Jó kis estén vagyunk túl, egy ötletteli, mosolygós, dramaturgiailag is okosan felépített, akusztikusabbra hangszerelt 30Y projekten. Ez a Szentimentálé. A Ferences kertet sikerült a pécsi fiúknak belakniuk, és bebizonyosodott, szabadtéri koncertekhez is kiváló ez a helyszín (sejtettük, hogy párválasztó bulikon túl is lehetne mire használni). Nagy kár, hogy ez a belvárosi füves terület az év nagy részében parlagon, legalábbis koncertek nélkül hever. Nem akarnék az ókori falak közé egy vidéki Zöld Pardont csempészni, de hasonló bulikat, (tánc)színházi estétek elviselnék.
Ha a fiam nem rajongana ennyire a pécsi bandáért, fél óra padon ücsörgős várakozás után elindultam volna a főtérre, nyitva tartó teraszt keresni. Nagy kár volt nyolcra meghirdeti a koncertet, aztán előzenekar híján unatkozni hagyni a közönséget. Hamar megbocsátunk, mert utána ügyesen átgondolt zenefolyamot kapunk.
A közönség javát a főiskolás és középiskolás korosztály teszi ki, vagyunk páran harmincasok és negyvenesek. De a velem egyidősek nagyobb részét kijövet látom: autóban, járó motorral, a buliról távozó csemetéjét várva.
A Szentimentálé nem egy szokásos rockkoncert, nem nevezném csendesülősnek sem, annál lazább és kedvesebb történet. A színpadi díszletet sem spilázzák túl: egy-két lampion, Zolin egy kalap, felettünk a csillagos ég, a háttérben a füvön szalmabálák.
Úgy indul, mint egy standard rockkoncert, fokozatosan változnak a fények, kapjuk a színpad mögötti térségbe kivetített videoinstallációkat, lesz aztán számról-számra egyre akusztikusabb. Nem szabadítják rá a közönségre egyszerre az összes hangszert, hol ez jelenik meg, hol az. A 30Y-os univerzumba téved a Symphonic Brass Quintet (tagjai között a Pannon Filharmonikus Zenekar zenészeivel), Csalló Roland (a Fesztiválzenekar klarinétművésze), Szűcs Qka Krisztián (az Ajkai Bányász Fúvószenekar karnagya, trombitaművész), Bóra Áron (percussion, a Kispál és a Borz volt dobosa), Rozs Tamás (a Szélkiáltó csellistája, számos színházi produkció zenei vezetője), Egyedi Péter (Óriás, IHM).
Nincs kényszeres művészkedés, könnyedség van. A középső blokk különösen jó, ez a rész az igazi szentimentalizmus: egy kanapén ül Zoli, kezében a gitárja, aztán számról számra egyre többen gyűlnek köré, ahogy egy házibulin, a nappaliban összeverődve, hogy aztán rágyújtsanak pár nótára. Röpködnek a poénok, aki tudja, a lelátóról is hangosan skandálja a vers-szövegeket. Beck Zoli a közönség között is otthonosan mozog, gitárral nyakában. Úttörőtábor utánérzésem van, már csak a tábortűz hiányzik. Eszembe jut Cseh Tamás is, és egy évtizedekkel ezelőtti kapolcsi éjszakám, amikor egy kocsmában egy helyen buliztunk, lehettünk harmincan. Volt ott a sarokban egy lehangolt zongora, rajta egy gitár, leült valaki mellé, Cseh Tamás cigivel, kezében borospohárral lépett oda, elkezdtek kedvükre játszani.
A koncert utolsó harmadában mindenki megkapja a magáét, kiszállnak a kanapéból a fiúk, újra ötös fokozatba kapcsolnak, áthangszerelve ugyan, de végre jön a fiamnak a Bogozd ki, és a többi, a fináléban már mind a 16-17-en a színpadon állnak.
Jófejek vagytok! – süvölti Zoli, a közönségből visszakiáltanak: „Te is jó fej vagy Zoli”. És tényleg.
