Amikor a magyar ember arra ébred, hogy egyik - itt most meg nem nevezendő - testrészét kínzó, hasogató, de ismerős fájdalmak gyötrik, rögtön megállapítja, hogy évente, kétévente makacsul rátörő nyavalyája támadta meg már megint.
Hajmeresztő fájdalom
Mondani sem kell talán, hogy a nyomorult magyar embert kétségbeesett düh fogja el, s jó darabig bénultan, fogcsikorgatva hever az ágyában. Semmi áron nem akarja tudomásul venni, hogy megbetegedett, számtalan, aznapra tervezett, ráadásul halaszthatatlanul fontosnak ítélt tennivalójára gondol, amelyeket egészen biztosan nem sikerül elvégeznie.
Később meg, amikor felrémlik előtte a munkátlan, betegségben töltendő napok hosszú sora, s az elhúzódó kórsággal járó anyagi veszteség lehetősége, egyenesen letargiába zuhan. Mi lesz most ővele? Egyelőre elgondolni sem tudja, csak hányja-veti magát az ágyán, idegesen harapdálja az ajkait, tépelődik erősen, még gombóccá gyűrődött lepedőjét is a földre rúgja, de hiába, nem jut dűlőre önmagával.
Kis idő múlva öngyógyítással kísérletezik, elszántan tapogatja, nyomogatja a beteg testrészt, hátha nem is olyan nagy a baj, hátha segít ez az ősi terápia. Egyszer aztán olyat sikerül döfnie a góc középpontjába, hogy az összes haja szála az égnek mered a fájdalomtól. Tüstént talpra is ugrik, pillanatok alatt tisztálkodik, öltözködik, pénzt, fontos iratokat vesz magához, s a lakásához közeli magánrendelőbe vágtat.
Régi, megszokott helye ez a rendelő a magyar embernek, itt kezelteti hűséges betegségét már időtlen idők óta. No persze nem azért mert felveti a pénz, hanem azért, mert valamennyire működik még benne az életösztön.
Évi rendes látogatás
Betegsége első támadásakor ugyanis a közegészségügyben próbálkozott, de ott úgy
megkezelték
, hogy kis híján belegebedt. Ezután csakis végszükség esetén, határozott akkor a magyar ember. Még ha a gatyám rámegy is.A rendelőben egyetlen ember tartózkodik mindössze, az ismerős, kedves asszisztensnő. - Kezét csókolom - mondja a magyar ember -, évi rendes látogatásomra jöttem. - Csak nem a régi bajok? - tapint a lényegre az asszony. - De igen, már megint - vallja meg az ember.
- Sajnos a doktornő nincs itt - mondja sajnálkozva az asszisztensnő. - Éppen ma reggel utazott el háromhetes szabadságra. Az ember természetesen azonmód elszontyolodik, s tisztelettel tanácsot kér: merre tovább, melyik úton?
Különös vizsgálat
- Megvizsgáljam én? - kérdi félénken, de biztatóan az asszony. Az ember kicsit elgondolkodik az ajánlaton, de mivel jól tudja, hogy kaland az élet, így szól: - Nagyon megköszönném.
A segítőkész segéderő előkeresi a megfelelő műszert, hosszasan egzaminálja az ember egyre jobban lüktető, nedvedző testrészét, aztán megrázza a fejét. - Á, ez nagyon csúnya. Jobb, ha orvos látja, mégpedig minél előbb. El kellene mennie a kórházi szakrendelésre.
- Nem kell beutaló? - Nem, biztosan fogadják - mondja nyugtatóan az asszisztensnő. Az ember megköszöni az asszony jóságát, búcsúzik, s rohan is. Nem telik bele sok idő, s már a megyei kórház egyik ódon épületében bolyong, a neki megfelelő osztályt keresve.
Kedvetlen ténfergés
Régen járt már erre, nemigen ismeri ki magát. Kedvetlenül ténfereg ide-oda, lehangolja a szürke, öreg épület, a nyitott ajtajú kórtermekben fekvő emberek látványa, akiket bárki erre járó nyugodtan, alaposan szemügyre vehet, nem is érti, miért itt rendezték be az ambuláns betegek rendelőjét.
Akkor meg valósággal meghökken, amikor észreveszi, hogy itt a folyosó iroda is egyben. Az egyik csapóajtó közelében ugyanis hatalmas íróasztal áll, mögötte fehér köpenyes, fiatal nővér írogat valamit szorgalmasan egy nagy füzetbe.
Az ember hozzálép, udvariasan elmondja, mi járatban van. A nővér készségesen útba igazítja, úgyhogy az ember hamarosan ott áll a neki megfelelő osztály rendelőjének ajtaja előtt. Nagy a meleg, az ajtó nyitva van, csak a bejáratra erősített, időnként meglebbenő, felcsattanó lepedő takarja el így-úgy a benti világot.
Sajnálkozó nővér
Három-négy fiatal vár bebocsátásra, kezükben mindenféle nyomtatványok, alighanem alkalmassági vizsgálatra várnak. Hirtelen meglibben a lepedő, s egy középkorú, szemüveges, szigorúnak tetsző nő bukkan elő. Az ember azonnal lerohanja.
- Időpontot kért? - kérdezi a nővér összevont szemöldökkel. - Nem - mondja az ember az igazsághoz híven. - Anélkül nem tudjuk fogadni. Tessék időpontot kérni. - Hol? - kérdi a tudatlan ember. - A régi SZTK kartonozójában, vagy a háziorvosánál.
Az ember jól tudja, hogy háziorvosa csak délután rendel, így hát csakis az SZTK jöhet szóba. - S tessék mondani, mire kaphatok időpontot az SZTK-ban? - kérdezi kis idő múlva. - Nem tudom, fogalmam sincs - tárja szét a karját a nővér. - Na de én most vagyok beteg - mondja kissé keményebben az ember. - Nem vizsgálnának meg, ha már egyszer úgyis itt vagyok?
- Sajnálom - mondja a nővér. - S ha nagyon súlyos a betegségem? Ha itt, ezen a helyen fordulok fel? Akkor mi van? - robban most már ki a megfáradt ember. - Mondtam már, hogy sajnálom - emeli meg a hangját a nővér. - Különben sincs elég orvosunk, sokan vannak szabadságon.
Talán majd a sürgősségin
A pedáns asszony ezzel befejezettnek nyilvánítja az eszmecserét, s a fiatalokhoz fordul, hiszen az ember biztosan el van már intézve. S úgy is van valóban, a magyar ember lógó orral, s egyre erősödő fájdalmakkal távozik.
Nemsokára ismét az ormótlan íróasztalnál körmölő fiatal nővérhez ér, aki kedvesen mosolyogva az iránt érdeklődik, sikerrel járt-e. - Ugyan - legyint a beteg, s maga sem tudja, hogy miért, de egész kálváriáját elmeséli a nővérnek. Valahogy jólesik neki.
- Tessék elmenni a sürgősségire - tanácsolja a történetet megértő bólogatással végighallgató nővér. - Ott egészen biztosan megnézik. Az ember megfogadja a tanácsot, de elmenőben azért még megkérdezi, hogy hova lettek az orvosok, hogy tényleg sokan vannak-e szabadságon. - Hát, én ezt nem tudhatom - mondja titokzatos mosollyal a nővér.
Honnan tudja?
Az ember meg nekiindul. Megy, mendegél, s szokásához híven megint eltéved. Egyszer csak egy jókora pulthoz ér, ami mögött két, fehér köpenyes nő szorgoskodik. Persze nem tudnak olyan serényen szorgoskodni, hogy ki ne szúrják a tébláboló, a nekik bizonyára roppant gyanúsnak tűnő embert.
Meg is kérdezik tőle nyomban, hogy ki fia borja, hogy mi dolga van errefelé. Az ember megteszi vallomását, s reménykedve várja a kedvező elbírálást.
- A sürgősségin nem foglalkoznak ilyen panaszokkal - mondja a magasabb, megtermettebb dolgozó, valószínűleg ő a főnök kettejük között. - Különben is, honnan tudja, hogy ez a betegsége? - Csak úgy tudom - mondja az ember egyszerűen.
- Na jó, de honnan? - ismétli meg a kérdést a nővér a fejét jobbra-balra ingatva, mint aki biztos benne, hogy most végképp elkapta a vadat. - Gyakran elővesz ez nyavalya, sajnos ismerem jól - mondja türelmesen az ember.
Ideges dolgozó
- Igen? Tényleg? - kérdi gúnyosan az ápolónő. - Tényleg - mondja az ember nagy nyugalommal. - De talán éppen azért kellene megvizsgálniuk, mert ön kételkedik az én diagnózisomban. Nem? Mi van, ha itt, ezen a folyosón rogyok össze, a maguk szeme láttára? - Megmondták már önnek, hogy kérjen időpontot – mondja kimérten, már-már kiabálva a nővér. - Én sem javasolhatok mást.
- Miért tetszik ilyen idegesnek lenni? - kérdi megütődve a magyar ember. - Hogy miért? Hát azért, mert be kell még kötnöm ezeket az infúziókat meg itt ez a rengeteg papírmunka is. Csak azért - mutat körbe nővér. - Elnézést kérek - mondja erre önkéntelenül, magának is meglepetést okozva az ember. Kicsit tétovázik még, talán valamiféle válaszra vár, aztán sarkon fordul, és távozik. Szinte úgy rohan ki a kórházból. Legyen, ami lesz. Ezt gondolja.
