Egy kis rúzs, egy kis hús, egy kis vékony selyemblúz, csipetnyi jókedv, pohárnyi vörös, és egy kocsmaasztal, ahol töltögethetnek a zenészek, miközben a cigányok a fülünkbe húzzák, hogy
Akácos út, ha végig megyek rajtad én
. - Ez a Budapest Bár, ezúttal koncertverzióban, különösebb színházi körítés és (fájó szívvel konstatáljuk) Kiss Tibi nélkül.
Nincs teltház – megsínylette a produkció a hóhelyzetek miatti sorozatos halasztásokat. De így sem ciki, elegen lettünk az Agora-MSH-ban, legalább háromszázan. Most is csendesülős bulit kapunk, a Kispálékon felnőtt negyvenes nemzedék amúgy ezt nem is bánja (bár fél óra múlva alig bírunk magunkkal, vinnének a lábak a táncba). Füstös kis bálteremmel is kiegyeznék, elképzelem magamnak, ahogy kockás abrosz mellett, gyertyafényben borozgatva hallgatom Jucit, amint belebúgja a mikrofonba, hogy
mindig az a legszebb csók, amit el nem csókolunk
Kevesebb lett a körítés, legutóbb (több mint egy éve) több muzsikussal, nyüzsgő retro piactérrel nyílt ki a „pokolbár”. (Ahol a cigányok elhúzták az arra ténfergők nótáit, miközben a bodegákban Kiss Tibi kolbászt árult, Lovasi nevelgette szilvafácskáját, Frenk meg söprögetett.) Ezúttal semmi flincflanc, azért kár, bár a színház helyett mintha ezúttal jobban ütöttek volna a dalok. Mindenesetre bejáratott műsorral, bejáratott zenészekkel, bejáratott jókedvvel best of Budapest báros nótákat kapunk, a’la natur. (Ferenczi György azért kitett magáért, az a lilás koptatott nadrágja feledhetetlen. Ellentétben a két Andrással (Lovasi és Keleti), mint két értelmiségi, betűrt ing és zakó-nadrág, aki lagziba megy, aztán a buli tetőfokán magához ragadja a mikrofont.)
Ha a külsőségeket lehámozzuk, a Budapest Bár maradt ami, napjaink egyik eredeti és üdítő hazai könnyűzenei műsora, a merítés sokadszorra is izgalmas. Mindezt – ahogy három (most készült el a negyedik) lemezen át megszoktuk - parádés zenei köntösben/átiratban, virtuóz muzsikusok által újra hangszerelve kapjuk a fülünkbe.
Hallhatunk az újabb merítésből, meglepetés-ráadásokat is, hálásak vagyunk "két András” duójáért, lesett az állunk, ahogy Simon and Garfunkelként a „The sound of silence”-t lenyomták. Vagy ahogy az est másik csúcspontjaként Frenk Németh Jucival előadta Nick Cave klasszikusát, a Where the Wild Roses Grow-t.
Az alap, akik nélkül pedig nincs Budapest Bár, akik a hamisítatlan matériát szolgáltatják, a cigányzenészek (Farkas Róbert, Farkas Mihály, Ökrös Károly, Farkas Richárd és Kisvári Ferenc,) akik lélekkel, és persze óriási rutinnal játsszák ezt a szerethető bármuzsikát.
Szeretjük ezt, hiába jönnek a könyökünkből a slágerek, ahogy a Kistehenes Kollár–Klemencz László belesüvölti az MSH éterébe, hogy aszongya, ha én gazdag lennék, azt a tehetségkutatókon tanítani kéne. Így kell magunkból (egy akárkiből) valakit faragni, és közhelyessé csépelt dalokba is lehet új életet lehelni. Mindegy is, ki mit énekel, rendre olyan kvalitású előadókkal van dolgunk, akik valóban színpad-érettek. A karaoke-sztár abban különbözik Németh Jucitól vagy Franktől és „ivócimboráitól”, hogy előbbi magát simítja a dalokhoz, utóbbiak színpadi egyéniségek, van saját arcuk, amihez a dalt formálják.
