Azonnal szögezzük le: a szerkesztőségi különítményt évek és különösen a tavalyi Carbonsweet című album megjelenése óta nem kell győzködni arról, hogy Tituszék abszolút világszínvonalú, sőt a nemzetközi pop-elit átlagánál sokkal izgalmasabb színekkel és hangzásokkal operáló zenét csinálnak. Hogy őszinték legyünk, nem értjük (értjük ám, persze:), miért nem lett világsláger például a Keep on waitin’ vagy még vagy tucatnyi másik Carbonfools-darab...
Az meg egyenesen a szívünk csücskébe helyezte Fehér Balázsékat, hogy a Hideaway keresztnévre hallgató slágerükből egy erősen ironikus-önironikus, szatirikus fricskáktól sem mentes magyar verzióval üzenetek a nagyhatalmú média döntéshozóknak. Akik szerint az angolul éneklő magyar előadó dala nem magyar dal a magyar rádiókban és tévékben. Pedig a Carbonfools és a hozzájuk hasonlóan tehetséges (akár populáris) produkciók ezerszer többet hoznak nekünk országimázs-fronton, mint bármilyen izzadságszagú és hiteltelen kormányzati csinnadratta.
A rock, reggae, dub, pop és elektronikus zenei stílusok ezer árnyalatából összegyúrt, alapvetően a sajátosan lüktető, feszes és kemény basszus-dob alapokon épülő gitárjáték, a második albumtól kezdve Fehér Balázs lágyan férfias énekhangja, a sok-sok ritmusváltásra épülő Carbon-hangzás, a nem egy esetben az első refréntől dúdolható slágergyanús dallamok elröptető hatása tegnap a Savaria Moziban összegyűltek előtt sajnos nem működött. Egyáltalán nem volt rossz vagy élvezhetetlen, amit hallottunk - de a katarzis, hangulatunknak az elröpülésbe átfordulása elmaradt.
A nyúlon túl? Nem: a nyúl az!
Kicsit úgy jártunk, mint a Gyalog galopp-ban a Merlin által feltüzelt lovagok, amikor hatalmas, véres szájú szörnyeteg helyett csak a szende kis nyuszit találják a barlang bejáratánál. Azzal a különbséggel, hogy aztán erről a tegnapi nyusziról később sem derült ki, hogy valóban méltó a hírére. A zenekar becsülettel igyekezett: a dalok zenei alapjai érdekesen és néhol egészen izgalmasan, élőzenés közegre átszabottan szólaltak meg. Fehér Balázs pedig hozta a jelentős számban összegyűlt hölgyvendégek által hálával fogadott laza sármosságot. Néha a lelkes hullámzás is beindul a színpad előtt - aki mindenképpen és mindenáron jól akarta érezni magát, az nyilván élvezte is bulit.
Mi sajnos egy-két dal kivételével végig nem tudunk szabadulni attól a kellemtelen (és a fülünk által folyamatosan jelzett) érzéstől, hogy valami nem stimmel. A hangzás folyamatosan szétesett: a ritmusalapok néha bántóan túlvezéreltek voltak és minden mást elnyomtak, az élőben nagyon fontos összetevőnek ígérkező gitármotívumok sokszor vesztek el. És az énekes hangja... nos hát, az meg a zenétől teljesen külön életet élve, de azzal gyakran semmilyen összhangot nem mutatva lebegett mindezek felett. Nem szimfonikus rokzenei összhangot vártunk nyilván mi sem. De ennél azért jobbat.
Az sem sokat emelt a kedvünkön, hogy az igazán nagyágyú dalok már a szeánsz elején elhangzanak (elismerve, hogy a műsorszerkesztés és a hangsúlyok megválasztása minden előadónak saját szíve joga). Inkább kihagyott ziccer, beváltatlan ígéret és kissé zavarba ejtő szombat esti élmény volt a Carbonfools fellépése Szombathelyen. De tartsuk meg őket magunkban az eddigi helyükön, mert a muzsikájuk megérdemli (nagyon)! És ha élőzene-elkötelezettek vagyunk is - egyelőre húzzuk be inkább újra a lejátszóba a stúdiófelvételeket...