Derkovits Gyula 1894. április 13-án született Szombathelyen egy sokgyermekes családba. Édesapja asztalosmester volt, aki nem nézte jó szemmel a gyermeke művészi törekvéseit, hiszen fiának is a kétkezi munkás sorsot szánta.
Ennek megfelelően 16 évesen hivatalos szerződéssel inasnak vette fel a kis Gyulát, aki három évvel később már segédként dolgozhatott a családi műhelyben. A sok hiányzás miatt az elemit csak a harmadik osztályig járhatta ki, de alighanem ez volt ifjúsága kisebbik sorscsapása, hiszen édesanyját is korán elvesztette.
Az anya nélküli, egyre szegényedő családban talán nem is akkora csoda, ha egy tehetséges gyerek a rajzolásban és a festészetben keresett vigaszt és örömöt.
Este, oh az este ha rá teregette kék homályát a szemekre, és megenyhültek a forró nyárnapi műhely kínjaink, és akkor próbálgattam szárnyaimat mint a bagoly... vagy vasárnap akkor az egész nap az enyém volt, rajzolhattam faraghattam akár estig, ez volt az örömöm.
- 1925 körül ezekkel a szavakkal emlékezett vissza nehéz gyerekkorára Derkovits.
1914-ben a családi gondok és a megélhetési válság elől a háborúba menekül, kérte, hogy letölthesse a katonai szolgálatát. Így kerül az első világháborúban a Kárpátokban zajló harcokba, ahol megsebesül és kórházba kerül. 1915 tavaszán ismét a frontra vezényelték, ahol súlyos sérülést szenvedett a bal könyökén és alkarján. Mire a szanitécek rátaláltak, a nagy hidegben tuberkulózisa (tbc) lett.
Bár a bal karját amputálni akarták, Derkovits ezt nem engedte, bízott abban, hogy a paletta tartására még alkalmas lehet. A kezelések ellenére a karja végleg béna maradt. Végül a tbc miatt alkalmatlanná vált a katonai szolgálatra, ezért leszerelték.
1916-ban Budapestre költözött, ahol hadirokkantként kezdetben segélyből és asztalosmunkákból élt. Saját bőrén tapasztalta meg a kor rögvalóságát, a kitaszítottságot, a nyomort és a gazdagok és szegények között húzódó szakadékot, ami végül a kommunizmus felé vezette, 1918-ban be is lépett a kommunista pártba.
1917-ben bevitte néhány rajzát a MA szerkesztőségébe, ahol találkozott Kassák Lajossal. Kassákra nagy hatással voltak Derkovits művei, ezért az újság által szervezett kiállításra bekerülhettek Derkovits rajzai, illetve segített a festőnek bejutni Kernstok Károly Háris közi képzőművészeti szabadiskolájába. Itt olyan mesterektől tanulhatott, mint Rippl-Rónai József, Vedres Márk, Vágó József, Bölöni György, Elek Artúr és Márkus László.
Még ebben az évben a Lónyai utcai Iparrajziskolába, a Podolini-Volkmann Artúr féle Lehel téri és a Teplánszky Sándor féle Akácfa utcai szabadiskolákban is képezte magát. Utóbbiban ismerte meg későbbi feleségét, Dombai Viktóriát, aki miután elvesztette tésztagyári munkáját, modellként próbálta fenntartani magát.
1919-ben a tanácsköztársaság oktatási reformjának köszönhetően Derkovits a nyergesújfalui művésztelepen tölthetett el másfél hónapot, ahol ismét Kernstok Károlynál tanulhatott. Azonban, a tanácshatalom bukása után egy éjszakai vonattal visszautazott Budapestre.
A fővárosban Kernstok segítette ki, átadott neki egy jól fizető megrendelést, így Derkovits elkészíthette Pandämonium című erotikus litográfiasorozatát, de itt is jelen voltak a rá jellemző expresszionista jegyek és a testek „kimozdítása” is.
Ezek után sorra kapta a megrendeléseket, Füst Milán Advent, Arany János Toldi és Moly Tamás Karnevál című könyveihez készíthetett illusztrációkat, de ekkor már újságoknak is dolgozott, a Magyar Írás című művészeti folyóirat rendszeresen közzétette linómetszeteit és festményeinek reprodukcióit.
Kmetty János műtermébe járt aktrajzolásra, itt ismerkedik meg a rézkarc-technikával is 1920 telén. 1921-ben Szobotka Imre majd két hónapra átengedte a műtermét Derkovitsnak, így 1922-re elkészülhettek az első jelentősebb művei is. 1922. november 19-én a Belvedere galériában megnyílt az első gyűjteményes kiállítása, ami erkölcsi és anyagi sikert hozott számára.
A sikerek ellenére a Derkovits-házaspárnak továbbra is megélhetési gondjai voltak, ezért 1923-ban hajóval Bécsbe emigráltak. Alig egy hónap kint tartózkodás után a tartalékaikat felélték. Ekkor Hoselitz Ernő textilgyáros segítette ki a párt, két évig szerény megélhetést biztosított nekik.
Két testvérének halála vezette az elmúlás művészi ábrázolásához. 1925-ben a Weihburg Galériában is sikert aratott gyűjteményes kiállításával, de a fokozódó infláció és munkanélküliség miatt Budapesten is keresett vevőket a képeire.
1925 augusztusára a Hoselitz nem támogatja tovább Derkovitsot, így kilátástalan helyzetük miatt visszatérnek Budapestre. 1927-ben az Ernst Múzeumban már 41 képpel képviselteti magát egy csoportos kiállításon, majd 1928-ban végül az anyagi sikerek is elérték, miután a Magyar Rézkarcoló Műhelybeli bemutatkozása jól sikerült.
1929-ben látott neki a Dózsa-féle parasztfelkelés illusztrálásának. 1930-ban pedig ő maga is a lázadást választotta, részt vett egy baloldali munkástüntetésen, amit a rendőrök szétvertek. A kardlapozó karhatalmistákat később több munkájában is megörökítette.
1930 második felében a Római Magyar Akadémiára nyert ösztöndíjat, de a Palazzo Falconieri épületében a hozzátartozókat nem szállásolták el, így felesége lakhatását nem tudta megoldani, ezért lemondott erről. Innentől újra lejtmenetbe került az életük, 1931. augusztus 19-én kilakoltatták, képeit 600 pengős tartozása miatt lefoglalták, Derkovits pedig fél év felfüggesztettet kapott.
Ezután feleségének testvérénél húzták meg magukat. A lefoglalt festmények ellenére 1932 októberében Tamás Henrik galériájában újabb gyűjteményes kiállítással jelentkezett. Az itt megjelent új képein egyre hangsúlyosabbak a fémszínek, s bár a kritikai fogadtatás pozitív volt, csak kevés festményt tudott eladni.
Vaszary János eltanácsolja a Képzőművészeti Főiskoláról, helyette inkább egy évig havi 5 pengős segélyt küldetett Derkovitsnak. 1933-ban A Szinyei Merse Pál társaság neki ítélte a tájképfestészeti díjat. 1934-re egészségi állapota megromlott, június 18-án hunyt el felesége karjaiban, a hivatalos jelentés szerint tüdőgyulladásban, a szóbeszéd szerint viszont éhen halt.
Nem tagadta meg multját, mikor művészetének tökéletesítésére törekedett, ezzel is elhivatottságát akarta dokumentálni s ha mázsás súllyal nyomták is lefelé az eredendő nyomorúságok, szárnyalni akart és szárnyalni is tudott kortársai között.
– írta Kassák Lajos Derkovits Gyula emlékére című cikkében, ami a Nyugatban jelent meg.A Kossuth-díj I. fokozatát 1948-ban, posztumusz ítélték oda Derkovits Gyulának.
