Nézem a meccset. "Alázzuk" San Marinót. Abban az országban nem is fér el egy focipálya. 40 percig 0-0-ra áll a meccs. Aztán szerencsére rúgnak egy öngólt. Az olasz rendező pedig mutatja a boldog magyar csapatorvost, mert fogalma sincs, ki a szövetségi kapitányunk. Matthäus-nál, Koeman-nál ez nem fordulhatott volna elő, igaz az ő idejükben nem is Luxemburggal, hanem Argentínával, Brazíliával, Németországgal vagy éppen Hollandiával játszottunk edzőmeccseket.
Szóval Egervári mestert kipipálhatjuk, de nem mehetünk el pályafutása, bevallom őszintén nekem legszimpatikusabb lépése mellett, jelesül, hogy amikor kirúgták Győrből, nem volt rest egy fecnire f*szt rajzolni és azt elsüllyeszteni a klubelnök íróasztalába.
Valami ilyesmi véleményre számítottam az első negyvenöt perc után a stúdióbeszélgetés alatt. De nem. Az M1-en a két riporter és az egyik szakértő térdelőállásba ereszkedett (produkciójuk után a nevük végképp nem érdekes), és úgy hajlongott a magyar csoda előtt, mint az észak-koreaiak Kim Ir Szen születésnapján.
Aztán jött Détári Lajos, aki nem sokat szórakozott, azt merte mondani, hogy San Marino Vecsésnek való ellenfél. Láttak már életükben elsápadó, remegő kezű embereket? Ha nem, ezt mindenképp keressék vissza az archívumban. És amikor már kezdtek volna kiegyenesedni - na, jó annyit mondtak, hogy volt egy-két rossz passz -, azonnal rogytak vissza. Térdre.
Egyikük például kijelentette, hogy azért nem vezetünk többel, mert annyival jobbak vagyunk. Ha nem nézném néha a Hír TV-t is (edzett vagyok tehát), akkor itt biztosan elkapcsolok.
Gyorsan kiderül, érdemes volt maradni. Gundel Takács Gábor egy zajvédett fülkében, egy fülessel a fején nem ismeri fel elsőre a Székely himnuszt. A közösségi oldalak fortyognak, és nyilván a kint lévő színmagyaroknak is üzent valaki, mert azok nekiálltak Trianont basztatni. Mert épelméjű ember ezért ugye nem megy ki San Marinóba, amikor ma már bármelyik erdélyi, felvidéki testvérét útlevél nélkül ölelheti magához, amikor csak akarja.
Közben San Marino rúg még egy öngólt, a barátaim a facebookon azon vitatkoznak, hogy a székely szarta-e a magyart, én pedig azon gondolkozom, hogy jól emlékszem-e arra, hogy a megmentők, Egervári Sándor és Mezey György a magyar foci elmúlt, legsötétebb 20 évében, magyar top csapatok kispadján vagy vezetőségében ültek, jelentős befolyással bírva a dolgok alakulására...
Egy biztos, a három-nullás káprázatos siker utáni értékelés alatt Döme már nem mondott semmit. Vagyis inkább óvatosabb volt. Hiába aki, dolgozott Vietnámban tudja, milyen az, amikor az állami tévében piszkáljuk a főnök "remekművét".
