Mindenekelőtt mutatom, miről van szó.
Ez nem a szombati műsor, hanem egy korábbi, mert itt szebben szólnak:
Szóval ez a Wedding At The Slaughterhouse (magyarul: lakodalom a vágóhídon) nevű zenekar, akik arra a szellemes formulára kezdték felépíteni a "karrierjüket", hogy rajzfilmslágereket dolgozzanak át a legkeményebb gitárműfajokra, death metal és grindcore zsánerben. Aki nem ismerte volna fel, itt fent a Mézga család főcímdalát értelmezték újra.
Megjelenésükben az az érdekes, hogy amit művelnek, az tipikusan az a biztosítéklekúrós játék, amit az X-Faktorban azért sütnek el a szerkesztők, hogy a kínosan éneklő szerencsétlenek mellett egyéb dolgon is lehessen rugózni, szörnyülködni, vagy térdkalácsot csapkodva röhögni. Ők azok az indulók, akik tökéletesen tisztában vannak vele, hogy nem fognak eljutni a műsor negyedéig sem, de bevágják őket, mert csodálatosan dobják az áramra kötött hajszárítót a langylemeg normában pancsikoló közönség sorai közé (lásd még a világ legnagyobb művészének, Menyusnak a performanszát a tavalyi Hungary's Got Talentben). Pancsikálásból mélyvíz fennforgása.
"Annyira büszke vagyok rátok"
A mostani X-Faktorban viszont a hörgőmetálosok úthengerhatású előadását követően a zsűriből ByeAlex egy eddig látványosan zárva hagyott szelencét nyitott ki. Az ilyenkor vicceskedős hazaküldés helyett leültette a srácokat a továbbjutást jelentő székre, közölve, hogy tojik rá, ki mit fog ezek után gondolni róla, ő ilyen zenén nőtt fel, és amit a Weddingesek műveltek, az tiszteletreméltó.
Aztán jött Petics Kristóf, aki eddig radikális ripacsságával sértette fel a dobhártyákat, de azért megsercentve azt a rockandroll szikrát. És akkor Tóth Gabi besétált a ByeAlex által kinyitott ajtón:
Az énekesnő, nézzük bárhonnan is, a hazai tehetségkutatók egyik legfontosabb gondolatsorát gyakta bele többszázezer (alighanem döbbent) tévénéző arcába:
"Miből áll a világ? Csak egy jó énekes lehet versenyben! Soha ne feszegessük a határokat, soha ne változzon meg Magyarország, Magyarországon mindig legyen az, hogy valaki énekeljen egy nagyot, és akkor szavazzunk rá. Legyen a legcivilebb. Nem! Változzon meg a világ, az ilyen szélsőségekkel!"
Ha speciel valaki azzal kocogtatja meg a vállamat a műsor előtt negyed órával, hogy ennek a mondatnak akár csak a töredéke elhangzik a zsűriből, nyájasan visszalapogatom a hátát, hogy jólvanakkor. De a mondat elhangzott, és a lényegén az sem változtat, ha az allűrimádó Petics Kristóf esetleg, netalántán, véletlenül egy rafkós műsorszerkesztői húzás része, ugyanis egyetlen Google-kereséssel meg lehet állapítani, hogy egyébként egyáltalán nem rossz énekes.
Tóth Gabi mondatai nyilván belevesztek az éjszakába, valószínűleg nem fogják miattuk emberek tömegei kilájkolni a Petőfi rádiót és bezúzni az Ákos cédéiket. De ha a mainstream médiában akár csak egy másodperccel tovább bugyborékolhat vérben forogva a sátánmetál, dönghet az őszinte technó vagy karcolhat a kísérleti zajkeltés, az mindig egy apró nyerés a világ idegesítően egyhangú általános átlagosságában.
