Nehezen szereztem meg a telefonszámát. Mondták, adjam is fel: nem fog nyilatkozni, visszavonult a nyilvánosságtól. Nem szoktam feladni a dolgokat... Két csengés után felvette a távcserregőt. Illedelmes köszönés, még illedelmesebb kérdés, hogy akkor, ugye, beleegyezik, és mikor találkozhatnánk.
Ha lefesthetem, legyen!
De hiszen sosem látott?! Nem baj. Megérzés, intuíció – ez Kecskés Miklós legfőbb vezérelve a festészetben, az életben. Hamar össze is tegeződtünk.
A bérelt műterem-szoba valamennyi ablakát pokrócok takarják. Nem kár a kilátásért - legfeljebb a Falco füstölő kéménytornyait veszíthetjük. A zakatolás is állandó, de egy idő után megszokja az ember – pláne, ha Kecskés Miklós bekapcsolja a kis szalagos magnót, és duruzsolni kezd a könnyed tánczene. Talán lefordított szekrény, amin a modellek (az ő szavajárásával:
munkatársak
) fotelje terpeszkedik. A szélére állít.Úgy, na... Most maradj csendben kicsit!
Itt kezdődnek a bajok. Hát hogy lesz ebből művészportré, ha nem kérdezhetek?!Mindig valami még jobbat csinálni...
Hát csak izgek-mozgok. És csacsogok, ő pedig két ecsetvonás után belátja, hogy interjú és műalkotás együtt nemigen készülhet, s beletörődőn levetődik egy másik felfordított szekrényre, egy csomó festék közé. Ha nem vezérel mindkettőnket a
szent cél
- már tudniillik a festmény megszületése -, megette a fene az egészet. Mert egy kép három dologtól függ: a modelltől, a vászontól és a festőtől – szerinte. És a három dolog (de legalább az első és az utolsó) egyenrangú. Nem alkotó van és modell, hanem munkatársak vannak.Kecskés Miklós nemzetközileg elismert festőművész és viszonylag gyakran fest – általában hatalmas vászonra, laza, lendületes karmozdulatokkal. Nem szeret kis felületen pepecselni. Néha elkészül azért egy-egy ikon, ilyesmi, de szinte csak barátok kérésére – és nagy elhatározás kell hozzá. Képeiből, dacára termékenységének, alig maradt nála. Ő megfesti a festményt, címet ad neki, ám onnantól fogva nem érdekli. Máris egy újabbon jár az esze, egy olyanon, ami még ennél is sokkal jobb lesz, amivel megint meghaladhatja önmagát.
Ha kenyéren és vízen, én akkor is festő leszek!
Sokat alkot tehát, mégis alig néhány festmény maradt nála. Nem jópénzért adta el őket – elajándékozta. Pénzt csak akkor kér a művészetért, ha tényleg nincs mit ennie. Ahogy megrendelésre is a legritkább esetben fest. Prostituálódás az ilyesmi – tartja a művészek hihetetlen önérzetével.
Amikor felvételizett a képzőművészeti főiskolára, eltanácsolták. Egy mondaton múlt talán az egész.
Ha kenyéren és vízen, én akkor is festő leszek!
– szólt vissza az ajtóból a bírálóbizottságnak. Aztán rajz és matektanár lett budapesti általános iskolákban. Meg párhuzamosan a Magyar Állami Operaház művészfestője fél évig.Mesterei: Gyarmathy, Mednyánszky, Munkácsy, Gulácsy
A tehetségét édesanyjától örökölte, akiből ki tudja, mi lett volna, ha nincs a háború. De mesterei is voltak! A legjelentősebb hatású talán Gyarmathy Tihamér. Meg persze közvetve, a képeken át a klasszikusok: Mednyánszky, Csontváry, Gulácsy. De sosem akart olyan lenni, mint ők. Önállóságot, saját stílust keresett.
A tanulóévek realizmusát, a szénnel, grafittal készül portrékat, élethűre festett tájakat nem tekinti külön alkotói korszaknak. Az még nem volt önmaga. később azonban volt absztrakt, aztán jöttek a már besorolhatatlan 125 X 135-ös vásznakra készült portréfejei, meg a mellképek, amik félig röntgenképek voltak.
Köszöni szépen - marad
Ma már tényleg beskatulyázhatatlan. Néhányan mégis megpróbálják neoavantgardként kezelni - ezt nem szereti. Olyannyira igyekszik függetleníteni magát minden külső hatástól, hogy nem jár kiállításokra, és bár legjobb barátai maguk is művészek, festészetről kollégával sem beszél. Alkot, ahogy csak ő tud, de amint rutinná válik egy stílus, azt is rögtön otthagyja. Akár eredeti, akár nem.
Szóval Budapesten kezdte, aztán csak hazajött. Zalaegerszegen született, de kisgyerekkora óta Szombathelyen él – szereti ezt a várost, ragaszkodik hozzá. Külföldre sem ment. Csábította Olaszország, hosszan levelezett Holger Reenberg dán menedzserrel, aki a képekről készült műfénydiákat kijuttatta a Pollock Krasner Alapítványhoz New Yorkba. Érdeklődtek utána. Aztán a végén mindig azt mondta, hogy köszöni szépen, mégsem menne.
Szent a cél: a vászon a tét
Jó neki ez a kisváros, ez a füstös, zajos műterem, és nagyon megfelelnek neki a magyar lányok modellnek. Lényeg, hogy áradjon belőlük valami különleges, valami magávalragadó. Megesett egyébként, hogy az utcán lépett oda valakihez:
Jó napot kívánok, Kecskés Miklós vagyok, én magát le szeretném festeni!
Ritkán mondanak nemet neki.Pedig a festés verejtékes munka. Alig két grammot nyom az ecset, az olajfesték helyett különleges hordozóanyaggal (plextol) rögzített ásványi színpor sem nehéz, mégis patakokban folyik a víz az alkotón (és a vele szemben állón is) egy-egy háromnegyed órás etap után. Szent a cél, a vászon a tét – ezt mindketten tudják. Miközben készül ez a szavakból álló portré, míg beszélgetünk, meredten bámulja a vásznat, rajta a két árva kék vonallal. Szájából lóg a cigaretta, és látszik rajta, hogy fejében már kész a kép.
A lélek tükre - a kéz
Kell egy félóra, míg a modell (bocsánat: munkatárs) valóban önmaga lesz. Addig az ember hajlamos kicsit szebbnek, kicsit jobbnak mutatni magát, mondja. Hiúság, na! Emberi gyarlóság. Kecskés Miklós éppen szabadulni szeretne tőle – ezzel magyarázza visszavonulását. Másfelől meg elfoglalja magát. Most is áll egy félkész portré a fal mellett. Fiatal lány, hosszú ruhában, a szeme lehunyva.
Festményein gyakran vannak nők, mert ők impulzívabbak. Legtöbbször nincsenek nyitva az alakok szemei. Csak azokét nyitja fel, akiket már jobban ismer, vagy többedszer fest le. Pedig ami igazán árulkodik az emberről, az szerinte nem a szem, nem az arc – hanem a kéz.
Ha szavakba tudná önteni a kép lényegét, író lenne...
Ez a konkrét festmény számomra már késznek tűnik – ő csak legyint.
Hiszen még hiányzik belőle a lényeg!
Na de mi a lényeg? Hát ez az. Ha szavakba tudná önteni, író lenne és nem festő – válaszolja. Jogos... Az egész festés egy más tudatállapot. Impulzusokat kap a művész a modelltől (munkatárs...), s magán átszűrve a vászonra vetíti őket. A lélek megfestése a cél. Ám ez csak akkor lehetséges, ha a kapcsolat valóbanszívtől szívig ér
.
Ha a tudatom fest, sehol sem vagyok. Ha a szívem, akkor élek igazán...
– mondja. Volt olyan, hogy az éjszaka közepén, az otthoni papucsában jött ki a műterembe, annyira erős volt a késztetés. Ilyenkor állítólag borítékolni lehet, hogy remekmű születik. Van, amikor kagylószilánkokat, szilikátot dolgoz bele a képbe. Tudatos? Dehogy! Csak annyit érez, hogy az oda kell. Ami elkészül, annak valamiféleképpen mindig köze van a szakralitáshoz. Hívő ember. Nem mindig használja a szokásos jelképeket, de a figurák arcaiból, mozdulataiból egyértelmű ez.
A kép már kész
Miközben beszél, folyamatosan jár a szeme. A vászonról rám, rólam a vászonra. Az a vászon már nem üres. Megtelik konkrétan is majd egyszer, amikor aszent célért
modellt ülök. Ma csakmegvendégeltük egymást
: én őt kérdésekkel, ő engem válaszokkal.Te lenyomatot vettél rólam, amit majd felteszel a Nyugat.hu-ra – ez egyfajta valóság. Közben én is figyeltelek. És ez a valóság is valóság, s nemsokára odakerül arra a vászonra. Én már látom...
KECSKÉS Miklós
festő
(Zalaegerszeg, 1960. május 5.–)
1984-ben szerzett oklevelet a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola rajz-matematika szakán. Megszűnéséig tagja volt a Vasi Műhelynek. 1985: az Operaházban dolgozott díszletfestőként. 1990-től a szombathelyi Derkovits Művészeti Szabadiskola tanára. Festészeti munkássága két fő periódusra osztható: korai alkotásaira az expresszionista, tasiszta stílusjegyek jellemzőek. Ezt követő korszakában újfiguratív-expreszszív jellegű műveket alkotott. E periódusában elsősorban az emberi arcot és a mögötte rejtező személyiség vonásait kutatta. Jellemző műveinek intellektuális tartalommal való telítettsége. A 90-es évek végétől munkáin a szakrális tematika kerül előtérbe.
( Forrás: artportal.hu)
