Gelencsér András: A 2030-as évek elejére láthatjuk, hogy reménytelen fenntartani a fogyasztói társadalmat

A Pannon Egyetem egyetemi tanárával a vízhiányról, a nap- és szélerőművekről, valamint az elektromos autózásról is beszélgettünk.

Az idei nyár aszályos időszaka, a kiszáradt szombathelyi patakok és a Vas megye hat településén felmerült szélerőmű-beruházások körüli vita ismét ráirányította a figyelmet a klímaváltozásra és az energiaátmenet kérdéseire.

A jövő héten kezdődő Tudomány Hete rendezvénysorozat alkalmából Gelencsér András akadémikussal, a Pannon Egyetem egyetemi tanárával, a HUN-REN-PE Levegőkémiai Kutatócsoport vezetőjével, az MTA Veszprémi Területi Bizottsága elnökével beszélgettünk.

Gelencsér András az akadémiai székfoglaló előadáson
mta.hu / Szigeti Tamás

„A beavatkozás vagy mérséklés esélyét elvesztettük”

Az elmúlt években egyre gyakrabban tapasztalunk szélsőséges időjárási jelenségeket: forró nyarakat, enyhe teleket, aszályokat és hirtelen lezúduló, nagy mennyiségű csapadékot. Mennyire tekinthetjük ezeket a klímaváltozás egyértelmű jeleinek, és hol tartunk most a folyamatban?

Az időjárást általában a változékonyság jellemzi, tehát az egyes évek időjárása között jelentős különbségek lehetnek, ahogy ezt a múltban is mindig tapasztalhattuk. Azonban az 1990-es évek óta van egy egyértelmű, melegedő és egyirányú trend az időjárási jelenségekben, globálisan és természetesen minden földrajzi régióban.

Elindult a hőmérsékleti görbe felfelé, és bár a szélsőségek, a kilengések megmaradtak, már több évtizede egyértelműen és egyre gyorsabban növekvő trendet tapasztalhatunk. Ennek oka az éghajlatváltozás, amely annak idején elindult, és az exponenciális függvény tulajdonságai alapján az elején kevésbé volt látható. Mostanra azonban gyorsuló pályára állt, és ennek a jeleit már tapasztalhatjuk magunk körül.

Sokan úgy gondolják, hogy a klímaváltozás elleni küzdelem legfontosabb eszköze a kibocsátás csökkentése. Van még reális esély arra, hogy az emberiség érdemben lassítsa a globális felmelegedést, vagy már elsősorban a következményekhez való alkalmazkodásra kellene koncentrálnunk?

A beavatkozás, vagyis a mérséklés és a folyamat megállításának esélyét elvesztettük. Eleve szándék sem nagyon volt rá a politikai szólamokon kívül. Nem történt érdemi változás, hiszen folyamatosan emelkedik a fosszilis tüzelőanyagok felhasználása és a kibocsátás, minden szólam, klímacsúcs és egyezmény ellenére.

A párizsi klímaegyezmény óta is jelentősen emelkedett a fosszilis tüzelőanyagok felhasználása. Érdemben tehát semmi nem történik.

De ha még történne is valami, például mérsékelnék vagy megállítanák ezt a trendet, a rendszerben akkor is óriási tehetetlenség van. Az üvegházhatású gázok, főleg a szén-dioxid hatása évtizedes késleltetéssel jelentkezik. A most tapasztalható változások nagy részét, ha a szén-dioxidot nézzük, a 25-30 évvel ezelőtti kibocsátásunk idézte elő.

Ugyanis idő kell ahhoz, hogy az üvegházhatású gázok a légkörben kifejtsék a hatásukat, energiát nyeljenek el, és hozzájáruljanak a melegedéshez. Amit tegnap bocsátottunk ki, annak még nem volt módja ezt megtenni, tehát csak évtizedek múlva fog kifejteni számottevő hatást. A jelentős késleltetés miatt sokkal súlyosabb a helyzet, mint amilyennek most látszik.

Mennyire van tisztában a magyar társadalom a klímaváltozás valódi okaival és várható következményeivel? Nem az a legnagyobb probléma, hogy miközben sokat beszélünk a zöld átállásról, valójában nem értjük, mekkora változtatásokra lenne szükség?

Alapvetően nagyon leegyszerűsített a klímaváltozás narratívája. Majdnem olyan, mintha a politikai táborok mintázatát követné, vagy hitbeli kérdéssé vált volna. Vannak, akik úgymond hisznek benne, és vannak, akik tagadják vagy szkeptikusak. Nem is feltétlenül magával a klímaváltozással kapcsolatban, hanem annak okaival.

Ez egy rendkívül bonyolult jelenség, amelyet minden részletében még a tudomány sem ért, de az alapvető folyamataival és összefüggéseivel természetesen tisztában vagyunk. Ezt azonban nem sikerül megfelelő módon közvetíteni a társadalom számára.

Nagyon leegyszerűsített a kép: szén-dioxid, klímaváltozás, melegedés, és nagyjából ennyi. Miközben sokkal összetettebb kérdésről van szó.

Nyugat-Magyarországot is elérte a vízhiány

Vas megye és a Nyugat-Dunántúl hagyományosan az ország csapadékosabb térségei közé tartozik. Az utóbbi években azonban itt is egyre többször tapasztalható vízhiány, kiszáradó patakmedrek és aszályos időszakok. Mennyire változhat meg a térség időjárása a következő évtizedekben?

Magyarország időjárását és ezáltal éghajlatát a globális éghajlatváltozás következményeként előálló nagytérségi folyamatok alakítják. Nyugat-Magyarország a csapadék és a hőmérséklet szempontjából eddig kedvezőbb helyzetben volt, kevésbé érintették azok a következmények, amelyeket Magyarország más részein már korábban tapasztalhattunk.

Ha relatív skálán nézzük, Nyugat-Magyarország még mindig jobb helyzetben van, mint például az Alföld, a Homokhátság vagy az ország más területei. Ugyanakkor mindenhol rossz irányba változik a helyzet, és mostanra Nyugat-Magyarországot is elérte az a változás, hogy a megszokotthoz, illetve a természet stabilitásához szükséges állapothoz képest nem jó irányba haladnak a folyamatok.

A Rába, a Répce, a Pinka és a kisebb vízfolyások mentén élők számára az árvíz és a vízhiány egyaránt valós probléma. Hogyan kellene átalakítani a vízgazdálkodást ahhoz, hogy ne egyszerűen elvezessük a vizet, hanem minél többet tartsunk meg belőle helyben?

A klímaváltozás helyi következményei nagyon nagy részben, legalább 80 százalékban a csapadékkal összefüggésben jelentkeznek. Vagy túl sok van belőle, vagy túl kevés, és ez a jövőben is így maradhat. Ezek a problémák nem fognak megszűnni, hanem párhuzamosan jelentkeznek majd.

Ez nem ellentmondás. A melegebb légkör több vízgőzt tud megtartani, viszont nehezebben alakulnak ki benne felhők. A kettő párhuzamosan létezhet: ha melegebb van, több vízgőz van a légkörben, de ha az nem tud kicsapódni, kialakulhatnak aszályos helyzetek. Az elmúlt öt évből négyben súlyos aszály sújtotta Magyarországot, illetve ezt a régiót. Az idei év pedig egészen példátlan léptékű és mértékű volt.

Ugyanakkor, ha a légkörben lévő több vízgőz egyszer csak kikerül a légkörből, az nagyon intenzív csapadék formájában történhet meg, ami újabb gondokat és problémákat okoz. Ez a jövőben is így lesz. A szélsőségek gyakoriságának növekedése ennek az egyszerű fizikai jelenségnek tulajdonítható. Ahogy a melegedés halad előre, ezek a folyamatok még intenzívebb és szélsőségesebb formában lesznek velünk.

A víz nagyon értékes erőforrás, amelyből egyre több helyen egyre kevesebb van. A víz megtartására kellene törekedni, ami nem egyszerű feladat. A villámárvizek rendkívül nagy energiájú, szinte zabolázhatatlan jelenségek, amelyekből nagyon nehéz szabályozott módon vizet kinyerni és eltárolni. Az aszály pedig a másik véglet, amikor nincs elegendő víz.

Az eddigi magyar vízgazdálkodási gyakorlaton mindenképpen változtatni kellene. Eddig az volt a jellemző, hogy szabaduljunk meg minél előbb a víztől, és engedjük át minél gyorsabban az árvizeket. Ezen változtatni kell, gondos tervezéssel, a tudomány közreműködésével és mérnöki munkával. Nagyon alaposan meg kell tervezni, hogy a vízmegtartásnak haszna legyen, és ne legyenek káros következményei.

Nem egyszerű feladat, hiszen szélsőséges vízjárás mellett kellene megvalósítani a vízmegtartást. A villámárvizek és az aszályos időszakok között váltakozva kell olyan vízgazdálkodást kialakítani, amely mindkét helyzetben működőképes.

Milyen változtatásokra lenne szükség a Vas megyei mezőgazdaságban? Mennyire kellene átalakítani a termesztett növények körét, a talajművelést és az öntözési gyakorlatot ahhoz, hogy a gazdálkodók alkalmazkodni tudjanak a változó éghajlathoz?

Én nem vagyok agrárszakember, ezért nagyon furcsán hangzana, ha tanácsokat adnék olyanoknak, akik ebből élnek évtizedek óta, és ilyen irányú tapasztalatokkal rendelkeznek.

Annyit szeretnék mondani, hogy ezek a kérdések már több éve, évtizede a tudomány asztalán vannak. Megvannak azok a kutatók, akik ezzel foglalkoznak, és azok a fórumok is, ahol ezekről lehet olvasni és hallani.

Azt tanácsolnám mindenkinek, hogy hallgassa meg a szakemberek, akár talajtani szakértők, akár mezőgazdászok tanácsait. A Magyar Tudományos Akadémia például hiteles információforrás. Nem feltétlenül a Facebookról kell tájékozódni, hiszen vannak olyan események, konferenciák és fórumok, ahol ezekről értelmes szó esik.

A talajművelésben is számos olyan mezőgazdasági gyakorlat létezik, amely a víz megtartását és a vízgazdálkodás javítását szolgálja.

A térség erdőire, különösen az Őrség és az Alpokalja fenyveseire is egyre nagyobb nyomás nehezedik. Milyen jövő várhat ezekre az erdőkre, és hogyan befolyásolhatja őket a hosszabb aszályos időszakok és az új kártevők megjelenése?

Általánosságban azt mondanám, hogy a legnagyobb kárvallottjai ennek a nagyon gyors változásnak a természeti rendszerek. Ezek közül talán az erdők viselik a legnehezebben a változásokat.

Az erdők olyan ökoszisztémák, amelyek egy adott éghajlati viszonyrendszer mellett alakulnak ki, és abban vannak egyensúlyban. Ha ez az éghajlat időközben megváltozik, akkor óriási stressznek vannak kitéve. Ha pedig valami stressznek van kitéve, előbb-utóbb utoléri valamilyen betegség, megtalálja egy kártevő, vagy a vízhiány okoz visszafordíthatatlan károkat. Akár erdőtűz is pusztíthat, ha az erdő kiszárad, és nagy lesz az éghető anyag mennyisége.

Számos következménye lehet annak, ha egy ökoszisztéma egyensúlya felborul.

A helyzet nem jó. A felsorolt problémák mind jelentkeznek, és egyre súlyosabbak. Valóban a fenyőfajok azok, amelyek ezt a leginkább megsínylik, de a bükk sincs jó állapotban. A bükkösök fennmaradásának kilátásai sem túlságosan biztatóak, hiszen hűvös és nedves klímát igényelnének, ami egyre kevésbé jellemző már Magyarországon.

Egyébként Zala megyében van az ország legnagyobb bükkállománya, tehát ilyen értelemben a nyugati országrész különösen érintett.

A zöld átállás nem oldja meg a problémát?

Vas megyében több településen is felmerült szélerőművek építése, a tervekkel kapcsolatban pedig már tiltakoznak a lakók. A napelemek és a szélerőművek a zöld átállás legfontosabbnak tartott eszközei közé tartoznak. Ön többször is kritikusan nyilatkozott ezekről a technológiákról. Mi az, amit a közvélemény nem lát, vagy nem vesz figyelembe, amikor a megújuló energiaforrásokat a klímaválság egyik fő megoldásaként emlegeti?

Több dolog is elkerüli a közvélemény figyelmét, nem véletlenül, hiszen komoly üzleti érdekek állnak ezek mögött a technológiák mögött.

Az egyik probléma, hogy már az elnevezésük is félrevezető. Megújuló energiaforrásokként emlegetjük őket, miközben ezek nem energiaforrások, hanem energiaátalakító eszközök. Olyanok, mint a vasaló, amely a villamos energiából hőenergiát állít elő. A napelem például a napsugárzás energiájából állít elő villamos energiát. Nem megújuló tehát, ahogy a vasalóra sem mondjuk, hogy megújuló. Már itt van egy csúsztatás.

A másik probléma, hogy ezek az eszközök nem akkor szolgáltatnak energiát, amikor a civilizációnak feltétlenül szüksége van rájuk. Vannak időszakok, amikor nem tudnak energiát termelni számunkra.

A legutóbbi hőhullám idején is tapasztalhattuk, hogy az esti órákban kritikussá vált a magyarországi villamosenergia-ellátás biztosítása, mert a napelemek értelemszerűen nem tudtak hozzájárulni a termeléshez, a vízenergia és a paksi atomerőmű pedig csak korlátozottan tudott termelni. Ezért nem nagyon lehetett honnan biztosítani a villamos energiát.

A szélturbinák sem feltétlenül tudnak ilyenkor segíteni. A hőhullámokra jellemző, hogy a szélsebesség is alacsony, így hiába vannak szélturbináink, azok sem tudnak kisegíteni bennünket.

De mondhatnám a téli időszakot is, amikor ködös idő borítja be az egész Kárpát-medencét. Ezt hidegpárnának hívjuk, és nálunk viszonylag gyakori téli időjárási jelenség. Ilyenkor a napelemek gyakorlatilag nem termelnek villamos energiát, és a szélturbinák is állnak. Ekkor is joggal merülhet fel a kérdés, hogy miből lesz villamos energiánk, miközben hideg van, és az országnak sok áramra lenne szüksége.

Energiatárolás nélkül ezek a technológiák egyáltalán nem tudják kielégíteni a modern társadalom energiaigényét. Az energiatárolás technológiai szempontból még gyerekcipőben jár. A legjobb akkumulátorok energiasűrűsége is csak körülbelül a tizenötöde a tűzifáénak. Egy kilogramm tűzifában tehát tizenötször annyi kémiai energia van, mint egy kilogramm lítiumion-akkumulátorban. Ez nagyon rossz arány, és ezért rendkívül nehéz energiát akkumulátorokban felhalmozni és tárolni.

A nap- és szélenergia termelése időjárásfüggő, ezért energiatárolásra és a hálózat jelentős fejlesztésére is szükség van. A jelenlegi technológiai és nyersanyagigények mellett valóban fenntartható lehet egy ilyen energiarendszer kiépítése? Létezik egyáltalán reális alternatíva?

Őszintén megmondom, hogy nem. Azok a kritikus erőforrások, amelyek egy ilyen globális rendszer kiépítéséhez szükségesek, egyre kisebb arányban, egyre fogyatkozó mennyiségben állnak rendelkezésre.

A legkritikusabb erőforrás a réz, amely vezetőképessége révén az elektrifikáció, vagyis a villamosenergia-termelés és -továbbítás egyik alapvető eleme. Rohamosan fogynak a rézkészletek, és a világ réztermelése egy-két éven belül elérheti a csúcsát, majd meredek csökkenésnek indulhat. Nem fogjuk tudni a növekvő igényeket csökkenő kitermeléssel, bányászattal és réztermeléssel kielégíteni.

Ez már egészen biztosan nem fog tudni globális léptékben megvalósulni.

A megoldás az energiafelhasználás drasztikus csökkentése lenne, annak racionalizálása, a pazarlás megszüntetése, a fogyasztás komoly korlátozása és az energiatakarékosság. Ezek viszont nem annyira népszerű intézkedések, amelyekkel a politikusok könnyen választást nyerhetnének.

Az energiahatékonyság javítása, például az épületek szigetelése, a korszerű fűtési rendszerek és az alacsonyabb energiafogyasztás általában hasznos intézkedésnek tűnik. Ezek milyen korlátokkal járnak, és valóban olyan mértékben csökkenthetik az energiafelhasználást, ahogyan azt sokan remélik?

Ezeket csomagban kell értelmezni. Akkor van értelme megvalósítani őket, ha együtt történnek. Nem érdemes például hőszivattyút tenni egy szigeteletlen, régi házra. Először ki kell cserélni a nyílászárókat, le kell szigetelni a házat és a födémet, utána lehet a fűtési megoldások cseréjén vagy átalakításán gondolkodni.

Ezek a beruházások jelentős költségekkel járnak, hiszen külön-külön is komoly tételekről van szó.

Néhány évvel ezelőtt valaki kiszámolta, hogy a régi lakásállomány energetikai megújítása a jelenlegi ütemben 500 évig tartana. Ennyi idő kellene ahhoz, hogy az összes létező ingatlant korszerűsítsük és energetikailag hatékonnyá tegyük. Ez meglehetősen sovány eredmény, és azt vetíti előre, hogy ez nem fog egyik napról a másikra megtörténni.

Sok tényezőtől függ a folyamat: az anyagi lehetőségektől, a szakemberek elérhetőségétől, az építőipar kapacitásától, az áraktól, a támogatásoktól és az ösztönzőktől. Az energiaköltség is alapvetően befolyásolja a döntéseket. Alacsony energiaköltségek mellett nem lesz megtérülő a beruházás, ezért kevesen vállalkoznak rá. A magas energiaköltség viszont nagyon komoly társadalmi problémákat okozhat.

Magyarországon nemzeti sport az új házak, lakások és lakóparkok építése. Mindenhol ezt látjuk, miközben a régi épületek műszaki állapota és energiahatékonysága katasztrofális marad.

Az elektromos autózást sokan a fenntartható közlekedés jövőjének tekintik. Figyelembe véve az akkumulátorgyártás nyersanyagigényét, az előállítás energiafelhasználását és az áramtermelés módját, mennyivel környezetbarátabb valójában az elektromos autó a hagyományosnál? Nem lenne fontosabb a közlekedési szokások és a közlekedési rendszer átalakítása?

Dehogynem, meg is válaszolta a kérdést. Egyértelműen sokkal nagyobb hasznot hajtana, ha a közlekedési kultúra és a szokások drasztikusan megváltoznának a tömegközlekedés javára.

Az egyéni autózás, akármilyen módszerrel is próbálkozunk, nem tud környezetbarát és környezetkímélő lenni.

Ha az elektromos autó teljes gyártási ciklusát és az áramtermelés módját is figyelembe vesszük, akkor ez egyáltalán nem olyan környezetbarát, mint amilyennek beállítják. Már csak a műanyag alkatrészeket nézve is láthatjuk, hogy azok kőolajból készülnek. A műanyagok 99,4 százaléka fosszilis alapú, és az acélgyártásnál is rengeteg fosszilis energiát használunk fel. A gumiabroncsok is fosszilis alapokon készülnek.

Ez egy optikai csalódás. Az autógyártók így tudják eladni ezeket a járműveket, mert a használati értékük több szempontból még elmarad a hagyományos autókétól, például a hatótávolság és a biztonság területén.

Szerintem ez egyfajta optikai tuning, ebben jó marketinggel jó üzletet lehet csinálni. Úgy érzem, hogy ez a technológia elérte a határait, és további jelentős növekedésére nem nagyon lehet számítani. Nagyon komoly akadályok állnak a piac további bővülése előtt.

A mezőgazdaságban, az iparban és a közlekedésben is egyre több technológiai megoldást kínálnak a környezeti terhelés csökkentésére. Nem áll fenn annak a veszélye, hogy a zöld technológiák elterjedése mellett tovább növeljük a fogyasztásunkat, így végül nem csökken, hanem akár növekszik is az összesített környezetterhelés?

Egyértelműen. Az az illúzió, hogy technológiával megtarthatjuk a fogyasztói társadalmat és annak növekvő volumenét pusztán azáltal, hogy néhány technológiai eszközt kicserélünk, sajnos nem fog működni.

Ezek ugyanolyan erőforrásigényes ágazatok és technológiák, mint a korábbiak voltak, csak másfajta függés alakul ki. A fosszilis energiahordozók esetében a kőolajtól, a kőszéntől és a földgáztól függünk. Az elektromos autók és az egyéb új technológiák esetében pedig olyan ritkaföldfémektől, réztől, lítiumtól és kobalttól, amelyek ugyanolyan véges és fogyatkozó készletekben találhatók meg, ráadásul néhány országban koncentrálódnak. Ezekért ugyanúgy háborúk folyhatnak majd, mint a kőolajért.

Ez meglehetősen sötét jövőképet fest elénk.

Ez nem a jövő, hanem a jelen. A jövő tulajdonképpen még nem nagyon látszik. Az viszont igen, hogy az irány nem jó. Nem látjuk, hogy ez mikor és hogyan fog további problémákat okozni, és mikor ütközik majd korlátokba, falakba.

El kellene engedni azt az illúziót, hogy a fogyasztói társadalom jelenlegi állapotában, sőt folyamatos növekedés mellett sokáig fennmaradhat.

Szerintem a 2030-as évek elejére már látni fogjuk, hogy teljesen reménytelen ezt a fogyasztói jóléti társadalmat így tovább folytatni. Alternatívákat kellene keresni, és valahogy úgy kellene visszavonulni erről a pályáról, hogy közben a társadalom szövete ne hasadjon fel.

Lemondás vagy alkalmazkodás?

Mit tehet valójában egy átlagember a klímaváltozás ellen? Van-e érdemi jelentősége annak, ha valaki kevesebbet autózik, ritkábban repül, csökkenti a fogyasztását vagy energiatakarékosabb háztartást alakít ki, vagy ezek inkább jelképes gesztusok maradnak a globális folyamatokhoz képest?

Az egyének tevékenysége mindenképpen jelképes, hiszen 8,5 milliárdan élünk a Földön. Egy ember tevékenysége mérhetetlenül kis hatást gyakorol a globális folyamatokra. A fogyasztás csökkentése azonban egy jövőbe mutató kezdeményezés. Ha valaki ezt önként teszi, az valamelyest ellenállóbbá teszi a jövő kihívásaival szemben.

Mondok egy példát. Ha lemondok a repülésről, és azt mondom, hogy nem akarok minden évben egzotikus országban nyaralni, ez most lemondásnak tűnhet. Lehet azonban, hogy néhány év múlva erre már nem is lesz lehetőség, mert olyan állapotba kerül a világ, hogy ez nem történhet meg.

Én akkor már előrébb vagyok annyival, hogy erről évekkel korábban lemondtam, amikor még lehetett volna. Nem mellesleg jobban is járok, mert megmarad a pénzem, amit értelmesebb dolgokra fordíthatok.

Ha csökkentem a fogyasztásomat, az egyfajta jövőállóságot jelent. Ha beszűkülnek a lehetőségek, engem kevésbé fog lelkileg megviselni, mert már korábban elkezdtem alkalmazkodni. Ez tehát felelős egyéni döntés. Nem fogja megállítani a klímaváltozást, és nem biztosítja a világ fenntarthatóságát, de ha sokan követik, előremutató kezdeményezés lehet.

A másik, amit megtehetünk, hogy az éghajlatváltozás következményeit legalább a saját környezetünkben megpróbáljuk mérsékelni. Ha például olyan lakásban élünk, amelyet nyáron nehéz elviselni, redőnnyel, árnyékolással és más, nem feltétlenül technológiai eszközökkel próbálhatjuk csökkenteni a hőterhelést.

Régen a parasztemberek nagyon jól tudták úgy kialakítani a lakókörnyezetüket, hogy védett legyen. A tornácos parasztházak nem véletlenül épültek úgy, ahogy. A nádtető, a tájolás, a ház elé ültetett diófa mind azt szolgálta, hogy nyáron árnyék legyen, télen pedig bejusson a fény. Nem voltak földig érő panorámaablakok.

Elődeink tudták, hogyan lehet a lehető legkevesebb energiával elviselhető körülményeket teremteni. Mi mintha ezt elfelejtettük volna. Üvegpalotákat építünk, hatalmas, padlótól mennyezetig érő üvegfelületekkel, amelyeket nagyon nehéz energia nélkül elviselhető állapotban tartani, kifűteni vagy lehűteni.

Ön szerint a zöld átállás jelenlegi formájában valódi megoldást kínál, vagy inkább egy olyan gazdasági modell része, amely továbbra is a folyamatos növekedésre és az egyre nagyobb erőforrás-felhasználásra épül? Lehet egyáltalán fenntartható gazdasági növekedésről beszélni egy véges erőforrásokkal rendelkező bolygón?

Szerintem a választ mindenki tudja: nem.

A jelenlegi modell egyébként csak a szavak szintjén létezik. Ezek marketingüzenetek. A zöld átállást én egy marketingfogásnak tekintem, amelynek örve alatt számos terméket el lehet adni, és mindenféle gazdasági eredményt lehet elérni. Adott esetben gazdasági növekedést is lehet produkálni, de valójában ez nem a megoldás, hanem a probléma súlyosbodásának irányába mutat.

Ha ma egyetlen fontos változtatást javasolhatna a magyar döntéshozóknak, amely hosszú távon érdemben javíthatná az ország környezeti és energetikai helyzetét, mi lenne az? És mit tanácsolna a következő generációnak: milyen életmódra, gondolkodásra kellene felkészülnünk?

A növekedés fétisét, amely a politikát és a gazdaságot, de valljuk be, az emberek többségét is jellemzi, el kellene engedni. Minél hamarabb meg kellene szabadulni tőle, és olyan értékeket kellene előnyben részesíteni, amelyek egy kevésbé jól ellátott és kevésbé bőséges jövőben is emberhez méltó életet tesznek lehetővé.

A technológiáról minél hamarabb le kellene jönni, vagy legalábbis korlátozni kellene annak fogyasztását, beszerzését és gyarapítását. Valahogy vissza kellene fordulni erről a növekedési pályáról.

Ez elképesztően nehéz, hiszen az elmúlt évtizedekben mindenki ehhez szokott hozzá. Ezt elengedni nagyon fájdalmas lesz. De minél később tesszük meg, és minél inkább külső kényszer hatására kell majd megtennünk, annál fájdalmasabb lesz számunkra, és annál rosszabbul fogjuk érezni magunkat.

A társadalom stabilitása is komoly veszélybe kerülhet, ha mindez tömegek elégedetlenségével találkozik.

Hadd mondjak egy példát. Nem szoktam politizálni, azon kívül, hogy kritizálom a politikusokat, de ami most Nyugat-Európában történik, az azért gondolkodásra ad okot. Még igazán komolyabb válság sem volt, és az sem érte el teljesen a társadalmakat, ami néhány év múlva talán már mindenki számára nyilvánvaló lesz. Ennek ellenére ott vannak az utcákon a fiatalok, ott vannak az európai városokban az elégedetlenek, és mindenféle olyan dolgot csinálnak, amelyet nem szívesen tapasztalnánk meg a saját környezetünkben.

Nagyon kicsi a társadalom tűrőképessége. Gyakorlatilag már az életkörülmények alig érzékelhető romlása mellett is nagyon nagy indulatok szabadulhatnak fel egy ilyen jóléti társadalomban.


Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk, vagy küldjön róla fotót. Akár névtelenül, titkosított üzenetküldő rendszerünkön keresztül itt, vagy facebook messengeren ide kattintva. Esetleg emailben, itt: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu
Google Favicon
Itt állíthatod be, hogy a Google elöl hozza a nyugat.hu-s találatokat!

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

Környezetvédelem