Oroszokra vadászunk Hévízen. Fotós kollégámmal azt szeretnénk, ha igazi, hús-vér orosz emberek beszélnék el nekünk, hogy ők maguk - számtalan honfitársukkal együtt - mikor, hogyan és miért habarodtak bele a hírneves fürdőhelybe. Mert tényleg rengetegen belehabarodtak, olyannyira, hogy lassacskán már maga a város is olyan, mintha orosz lenne.
Sokan a letelepedést fontolgatják
Bármerre jár is benne az ember, jóformán nem lát mást, mint cirill betűs feliratok, reklámok, tájékoztatók, felhívások, álláshirdetések garmadáját. Szinte nincs olyan vállalkozás, szolgáltató cég, apró boltocska, nagyobb üzlet, étterem, szálloda, panzió, amely ne ajánlaná magát oroszul is.
Az első orosz látogatók két-három éve érkeztek a városba, aztán - szinte varázsütésre - megindult az invázió, s egyre többen jöttek Ukrajnából és Fehéroroszországból is. Hévíz messze földön híres gyógyfürdőjével vonzotta tömegével az oroszokat, szinte kivétel nélkül azért érkeztek a városba, hogy itt kigyógyítsák őket valamilyen, főként mozgásszervi betegségükből.
Eleinte kizárólag szállodákban, apartmanokban laktak, de ahogy telt-múlt az idő, egyre többen vásároltak lakásokat, családi házakat is a városban és a környező településeken. Ezek az emberek ma már mind hosszabb időt töltenek nálunk, s úgy hírlik, hogy sokuk legszívesebben haza se menne, egyenesen a letelepedést fontolgatja.
Nagy kincs az oroszul beszélő alkalmazott
Oroszkeresésünk első állomásaként egy biztatónak tűnő, orosz, ukrán és magyar zászlóval fellobogózott, s cirill betűs feliratokkal bőven ellátott ingatlanközvetítő irodába térünk be. Odabenn találunk is egy fiatal női alkalmazottat, akiről azonban egykettőre kiderül, hogy nem orosz, hanem kárpátaljai, mégpedig Munkácsról származó magyar.
Az ifjú dolgozó kitűnően beszéli az orosz és az ukrán nyelvet is, s cége budapesti központja éppen emiatt helyezte Hévízre. Nagy kincs ugyanis errefelé az olyan munkaerő, mint ő, rendkívüli a kereslet irántuk. Igen, van dolog bőven, bólint aztán kérdésünkre a kisasszony: az oroszok, de az ukránok is nagy kedvvel vásárolnak ingatlanokat a környéken. Az ő irodájuk például éppen a múlt héten, december elején adott el egy keszthelyi házat orosz vásárlóknak.
A készséges munkatárs ennyiről s nem többről tájékoztathat bennünket, aztán megvallja azt is, hogy orosz beszélgetőpartnereket sajnos nem tud keríteni nekünk. De ne búsuljunk, teszi hozzá rögtön, mert beajánl bennünket a szomszédos bolt tulajdonosnőjének. Neki ugyanis igazán kiterjedt orosz kapcsolatai vannak, s egészen biztosan a segítségünkre lesz. Nem is habozunk egy percig sem, elfogadjuk az ajánlatot, s testületileg átballagunk a szomszédos üzletbe.
Kizárólag a minőségi árut keresik
A tulajdonosnő, Perger Sarolta, pedig rögtön megnyugtat bennünket: hát persze hogy segít, hát hogyne segítene, sőt, még a tolmács szerepét is szívesen elvállalja, ha akarjuk. S már tárcsázza is orosz ismerőse, Larissza számát, mert szerinte ő biztosan szívesen elbeszélget majd velünk. Larissza pedig azt üzeni, hogy hajlandó a találkozásra, s hogy örömest válaszol minden kérdésünkre. Pár perc, és itt is lesz.
Amíg Larisszára várunk, tüzetesebben is szemügyre vehetjük Perger Sarolta birodalmát. Vendéglátónk kézzel varrott, úgynevezett terápiás lábbelik árusításával foglalkozik már hosszú ideje, s üzletközpontját két éve helyezte át Kecskemétről Hévízre. Nem tagadja egy pillanatig sem, hogy a nagyobb üzlet reményében, az oroszok egyre növekvő s mindent elárasztó hévízi jelenléte miatt döntött a váltás mellett.
Persze az is sokat nyomott a latban, hogy folyékonyan beszéli az orosz nyelvet, tíz évig ugyanis az egykori Szovjetunióban élt. Perger Sarolta szerint az oroszok szinte kizárólag a minőségi árut keresik, s akadnak köztük olyanok is, akik ilyen-olyan luxuscikkekre, például 1,5 milliós töltőtollakra sem sajnálják a pénzt. Ő maga természetesen a realitások talaján áll, s elfogadható áron kínálja a portékáját. Az üzletmenetre nem panaszkodhat, de azt is fontos tudni, hogy az ő vállalkozása keresett plusz-szolgáltatást is nyújt. A bolt ugyanis valóságos információs központja az orosz és ukrán fürdővendégeknek.
Larissza meggyógyult
Időközben megérkezik Larissza Arysheva is. A csinos, filigrán asszony - mint csakhamar kiderül - arról nevezetes, hogy ő volt Hévíz első voronyezsi vendége. Az asszony nem szégyelli bevallani, hogy évekkel ezelőtt olyan súlyos ízületi betegségek támadták meg, amelyekkel Voronyezsben nem tudtak mit kezdeni. Nem használtak a válogatott kezelések, de a legkülönfélébb csodapirulák sem. Elkeseredésében megpróbálkozott külországokban is, de hiába.
Egyszer aztán, teljesen véletlenül, megpillantotta a hévízi gyógyfürdő internetes hirdetését. S abban a pillanatban kristálytisztán érezte, hogy ide neki el kell jönnie. Valami azt súgta neki, hogy itt biztosan meggyógyítják. Így is történt. 2011-ben látogatott el először Hévízre, a mostani kúrája pedig már a hatodik a sorban. S Larissza úgy érzi, hogy szinte teljesen meggyógyult, hogy lassacskán kutyabaja.
Nem kell gazdagnak lenni
Természetesen örömünket fejezzük ki Larisszának a csodálatos gyógyulásért, mi magunk is büszkék vagyunk a hévízi orvosokra, de azért azt is megjegyezzük, hogy a kúrák, a szállás és a gyakori utazások biztosan rengeteg pénzbe kerülnek. Ráadásként feltesszük azt is, hogy mindezeket közönséges halandók nem, legfeljebb módos emberek engedhetik meg maguknak. Larissza azt válaszolja erre, hogy nem kell ahhoz túlságosan gazdagnak lennie egy orosz embernek, hogy Hévízen gyógyíttassa magát. Ő maga sem gazdag, egyszerű üzletasszony csupán, mondja kissé, de éppen csak egy parányit indignálódva.
Gyorsan hanyagoljuk is a piszkos anyagiakat, azt kérdezzük inkább, hogy milyennek találja a várost, a környéket, s persze a magyar embereket. S Larissza elragadónak talál mindent. Hévíz nem hasonlítható össze egyetlen más várossal sem, szól az ítélet, az élő tó pedig - nincs rá jobb szó - varázslatos. Larissza a magyar embereket is szerfölött kedveli, azt mondja, hogy a habitusuk igen közel áll hozzá.
A magyar konyha meg - nem túlzás és udvariaskodás ám - egyenesen a kedvence. Kicsit hallgatunk ezután, különösebben okos kérdés nem jut az eszünkbe. Aztán Larissza egyszer csak kiböki, hogy Magyarország nélkül ő már nem is igen tudna élni. Ez az igazság. Éppen ezért úgy tervezi, hogy egyszer vásárol majd egy kis házat Hévízen, és az év egy részét itt tölti majd a családjával együtt. Mi hamarosan megköszönjük a szíveslátást, már búcsúznánk is, amikor Perger Sarolta felveti, hogy látogassuk meg Vladimírt. Mert Vladimír is jó fej, beszélni is szeret, bizonyosan nem utasít el bennünket.
Szavasztopolból Prágán át Hévízre
Fel is kerekedünk mindnyájan, s csakhamar ott ülünk Vladimír Sasunov Arany Prága nevű apartmanházának társalgójában. A középkorú ukrán férfi valóban jó fejnek bizonyul, barátságosan fogad bennünket. Vladimír Szevasztopolban élt hosszú ideig, s kemény huszonnyolc évet húzott le a tengerészetnél. Tíz évvel ezelőtt pedig - miután befejezte tengerészi pályafutását - Prágába költözött a családjával együtt. Mindenféle betegségek kínozták, s úgy gondolta, hogy a cseh fővárosban nagyobb esélye van a gyógyulásra, mint Szevasztopolban.
Hellyel-közzel gyógyulgatott is, de amikor - teljesen véletlenül, akárcsak Larissza - felfedezte a hévízi fürdő internetes reklámját, mintha villám sújtott volna belé. Azonnal tudta, hogy ebbe a városba neki mielőbb el kell utaznia, ha törik, ha szakad. Így is tett. Három éve jött először egy alapos kúrára, s ahogy telt-múlt az idő, annyira beleszerelmesedett Hévízbe, hogy vásárolt magának egy családi házat. Később pedig úgy alakultak a dolgai, hogy sikerült megvennie ezt a kis apartmanházat, az Arany Prágát is. Az üzletre nem lehet panasza, bőven akadnak vendégei, de nemcsak Oroszországból ám, hanem szerte Európából.
Vladimír - a körünkben üldögélő Larisszához hasonlóan - el van ragadtatva Hévíztől és környékétől. Azt mondja, hogy ez a vidék Magyarország oázisa, alkalmasabb hely talán nem is létezik a gyógyulásra, a pihenésre, a békés, szemlélődő életmódra. Éppen ezért ő maga is szeretne évről évre minél hosszabb időt eltölteni a városban. Vladimírnak a magyar emberekkel sincs semmi baja, toleránsnak tartja őket, mint ahogyan a hivatalok ügyintézési gyakorlatával is meg van elégedve.
Ludmilla, a moszkvai feleség
Amikor felvetjük neki, hogy tudomásunk szerint bizonyos politikai erők nem igazán szimpatizálnak a hévízi oroszokkal, az ingatlanvásárlásaikat pedig különösen rossz szemmel nézik, Vladimír csak legyint. A világon mindenhol vannak ilyen habókos csoportosulások, mondja, de ő szóra se méltatja őket, nem foglalkozik velük egyáltalán. Ebben maradunk, aztán - megköszönve a vendéglátást - elbúcsúzunk Vladimírtól, s minden újdonsült ismerősünktől.
Sétálgatunk még egy kicsit a városban, s nem tudjuk megállni, hogy be ne térjünk egy magát oroszul is igencsak ajánló autókölcsönzőbe. Az alkalmazott, aki kedvesen, mosolygósan fogad bennünket természetesen orosz. Ludmilla évekkel ezelőtt Moszkvából érkezett Zalaegerszegre, mégpedig egy magyar ember feleségének. Ma is Zalaegerszegen él a családjával, onnan jár be nap mint nap Hévízre.
A kölcsönző igazán nemzetközinek mondható, a tulajdonosai ugyanis szlovákok, akik természetesen azért alkalmazták Ludmillát, mert orosz az anyanyelve. S hogy az oroszok szeretnek-e kocsit kölcsönözni? De még mennyire, mondja a jó kedélyű Ludmilla, akár egy hónapra is bérbe vesznek egy-egy autót. Nagy előszeretettel utaznak Horvátországba és Szlovéniába, főleg tengerparti üdülőhelyekre, de el-eljárnak Bécsbe és Budapestre is. Egyszóval: nincs ok a panaszra.
Később szóba elegyedünk egy hévízi taxisofőrrel is. A vállalkozó nem tagadja, hogy eléggé ambivalens a viszonya az oroszokkal. Jó is, hogy itt vannak, meg nem is, mondja. Jó azért, mert a hévíziek szinte már csak belőlük élnek, de nem jó azért, mert nekik is nagy szerepük van abban, hogy egyre inkább elmaradoznak a nyugati, elsősorban a német vendégek. Valahogyan nem kedvelik az oroszokat. Mert az oroszok más kultúrájú és habitusú népek, hangosak, zajosak, ha meg beisznak, törnek-zúznak mindenhol, főleg a szállodákban.
Elköltöztetett németek
S hogy ez nemcsak afféle előítéletes szóbeszéd, hanem maga az igazság, azt neki magának is volt alkalma megtapasztalni. Nemrég néhány német vendég azért kérte meg, hogy költöztesse el őket a szállodájukból egy másik hotelbe, mert már nem bírták tovább elviselni az oroszok örökös rendetlenkedését.
A sofőr egyébként úgy vette észre, hogy az itteni oroszoknak csupán a harminc-harmincöt százaléka rendes, tisztességes, becsületes és illemtudó ember. A többségük bizony dölyfös és bárdolatlan, ráadásul lenéznek mindenkit, talán azért, mert tele vannak pénzzel. Ha beszállnak egy taxiba, csak annyit vakkantanak, hogy Wien, Budapest, vagy éppen Keszthely, aztán megkukulnak, egyszerűen levegőnek nézik az embert. Hát így.
Valóban törnek-zúznak, duhajkodnak az oroszok a szállodákban, ha magukfeledten mulatoznak? Csak nem? Talán mondani se kell, hogy roppantul kíváncsiak vagyunk a tényvalóságra, úgyhogy nemsokára beugrunk az első utunkba eső hotelbe. Nem gondoljuk egy pillanatig sem, hogy megerősítő választ kapunk, de mit lehet tudni. Az igazgatóhelyettes asszony azonban - ellentétben addigi vendéglátóinkkal, s ahogyan mi magunk is számítottunk rá - nem fogad bennünket. Azt üzeni első emeleti irodájából, hogy ő nincs is itt, írjunk neki emailt.
Persze nem írunk semmiféle emailt, inkább nagyon udvariasan, hogy még véletlenül se ijesszük el, a recepciós kisasszonyhoz fordulunk. A fiatal dolgozó kicsit elgondolkodik, aztán némileg értetlenkedő tekintettel, de határozottan leszögezi, hogy náluk semmi baj nincsen az orosz vendégekkel. Soha nem is volt.
