A Hiperkarmával tulajdonképpen elég egyoldalúan kezdődött a kapcsolatom. Mivel a budapesti koncertek nem nagyon férnek bele a súlyos időpontokkal terhelt sajtómunkába, az első összeütközés a legnépszerűbb videomegosztó portálon történt.
Megfelelési kényszer híján
Ráadásul számomra lehengerlő módon, ugyanis egy olyan instrumentális (ének nélküli) számba futottam bele, hogy már az első riffeknél ökölbe szorult a hátszőrzetem. Olyan, tradicionális alapokon mozgó, de mégis eredeti ötleteket felvonultató fíling jött le abból a három és fél percből, hogy le a kalappal. Nyoma sem volt benne az erőltetettségnek, a megfelelési kényszernek, mint annyi más produkcióban. A zenészek könnyedén, felszabadultan hozták a bonyolult képleteket, erő és energia szabadult fel a decibelekből.
Nem véletlen hát, hogy erős várakozásokkal indultam a négyévnyi szünet után, halottaiból feltámadt zenekar koncertjére. Láthatóan sokan voltak így ezzel, hiszen mintegy háromszázan voltak a koncerten.
A célközönség
Ami végülis nem okozott csalódást. Ugyanaz a könnyedség, ugyanaz a profizmus. Sajnos, az igazi virgázós dolgokat most nem vezették elő, de nem is ez a célja egy koncertnek. Hanem az, hogy a rajondókban megerősítsék a rajongást, a kételkedőket meg megpróbálják meggyőzni. Nos, ez most sikerült, noha kis irigységet éreztem, amikor a csápolók előénekelték a szövegeket. De semmi baj, van mit bepótolni.
De ha már kritikát írok, akkor írjak kritikát. Sok volt az üresjárat, lehet, hogy tudatosan. És itt jön be a címben foglalt megállapítás. Mert a zenekar könnyedén és mindenféle zavar nélkül barangolt a stílusok között.
Van még esély
Volt itt echte blues, rock and roll, funky lájtos dzsessz. Mint akik mindenkinek adni akarnak, és nem tudják eldönteni, kinek is igazán. De ennél – szerintem – többről van szó. Van bennük egy – nem is kicsi – csibészség. Szerintem jókat röhögtek azon, akik a dzsesszalapokra kezdtek ringatózni, és azokon is, akik a funkyra hullámoztak.
Nem rosszindulat ez, persze, de élvezik, hogy megtehetik. És megtudják, hiszen virtuózai a hangszereknek, élvezői a hangszerelésnek és szereplői a színpadnak. Így van jól, és ennek mi is örülünk.
De azért a végére még egy megjegyzés. Tanult és hozzáértő barátom mondta a múltkor, hogy a kétezres években már csak ál-alternatív csapatok léteznek. Mint a 30Y, a HS7, stb. És nincs már esélye az igazi másként zenélésnek.
De a Hiperkarmát látva és hallatva, vitába kell szállnom ezzel. Van esély, és éppen ez a stílusok között barangoló, fityiszt mutató dolog az. Mert csak az mutathat fityiszt, aki tudja, kinek és hogyan, és aki simán lejátssza a kifigurázottat a színpadról. A Hiperkarma tudja, érti és teszi. Köszönet érte.