A Savaria Szimfonikusok évi rendes filmsláger parádéjának sokadszorra vagyunk részesei, így a kaliforniai életérzést sugalló rítusoktól, hogy van vodkamartini és tűzijáték, hogy élő muzsikára mozgóképet vetítenek, hogy tv-sztárok poénkodnak, és bulvármédiában olvasott nevek kápráztatnak, már különösebben nem hatódunk meg, szokott elemként várjuk. Pláne, hogy a szünetben – az említett vodka-martiniért – negyed órát, mint a heringek, tolongunk egy végeláthatatlan sorban. Közben persze hallom, valahol az emberáradat szélén Peltzer Géza zongorázik, del hol van Meggie? Az est folyamán többször is hiányolom, helyi színt vitt a szombathelyi sztárparádéba.
A szünetig, az első félidőben néha felkapom a fejem, nálam kevésbé zökkenőmentes a filmzenei parádé, mint a korábbi években. Mellettünk azon morognak, hogy nincs karfa pótszékeken, mégis ötezret fizettek, a fotósunk a basszust hiányolja. Olykor még főpróba-érzésem támad, amikor a video-vetítésekben, a világításban is látok döccenőket, a sztár-masinériát is egy hajszálnyit olajozni kéne. Szünet után már gördülékenyebb, feszesebben a show, kevesebb a csúszás.
A két műsorvezető is keresi helyét, működik Harsányi Levente harsány-pimasz viccgyáros stílusa, egy hajszálnyi választja el a nagyon fárasztó kategóriától, néha ugyan sok, de jókat vinnyogok rajta. A kevésbé rámenős Bálint Antóniát nem hagyja érvényesülni, de kell másodhegedűsnek is lenni. A kevesebb néha több – ez az este folyamán több ízben is eszembe jut – például a Weöres Sándor Színház késő esti a meglepetés performansza után. Az utolsó muhi kán című igaz magyar valóságshow-t adták elő, Andy Vajna (Kelemen Zoltán) beharangozásával. A rendkívüli sajtótájékoztatós részt is kicsit meghúztam volna, a filmes egységen szétröhögtem magam, de lassan tizenegy is elmúlt, és amikor tovább ragozták a témát, soknak éreztem.
Szünetben a WC-ben a hölgyek egymástól kérdezgették: ki is ez az Újvári Timi? Mert nem nagyon hallott róla senki. Talán érdemes lett volna a színpadon is bemutatni, mert tehetséges, ez kétségtelen. Cserháti Zsuzsa száma, a Boldogság gyere haza a fülemben motoz azóta is, a dalos betétek közt nálam ez volt a csúcs. A szimfonikusoktól a Psycho tarolt le, kár, hogy a filmvetítés itt is elbicsaklott, és pont a legütősebb, vágásokkal sűrűn tarkított zuhanyzós rész maradt ki, de tényleg parádésan hangszerelték, olyan volt, mint egy izgalmas kortárs darab. Az eredeti James Bond nóta is nagyon a szívem csücske, de a Skyfallnál nem vagyok ennyire lelkes. Talán mert nagy kedvencem az Adele-féle eredeti. Takács Nikolas vérprofi, tökéletes minden számban, a Shrek-betétdal (mi más, a Halleluja) olyan, amilyennek lennie kell.
Pejtsik Péter (zeneszerző, hangszerelő, előadó, karmester, az After Crying alapítója) karmesterként most is a hátán viszi a produkciót, vibráló zenei egyénisége és személyisége, lelkesedése magával sodorja a zenekart, számról számra jobban élvezzük mi is ezt a parádét. Sorolom, Pearl Harbor, Csak szex és más semmi, Space Jam, Psycho, Da Vinci-kód, Shrek… – a zenekarról jókat mondhatok, profi volt, úgy, hogy közben a háttér félhomályában a zenészek mosolyogtak, sugárzott: ezt a könnyed játékos estét élvezték ők is. A 14 dal közül talán Bonnie Tyler Holding Out for a Hero című számánál éreztem zavart az erőben, a vége felé, sok volt a zenei csűrcsavar, egy fura géphang is bezavart, nem tudom - de lehet, csak késő volt, és már nagyon lefáradtam.
Viszont örültem a meglepetés ráadásnak, a Csillagok háborújának, ahogy az Apolló 13-nak is, tavaly ez volt nálam a nyerő. Én ellettem volna táncos betétek és bűvészmutatvány nélkül, nekem elég, ha jó a zenekar - és ha élvezhető a hozzá vetített filmrészlet. Mert picit zavar, ha azt látom, a táncosok nem férnek el igazán a színpadon, ettől bicsaklik az elegancia…
Összességében: azt hiszem a Hollywood Classics Mérei Tamás egyik legjobb találmánya, mára azonban kinőtte magát, innen a Bartók Teremből. Nézők is túl sokan kíváncsiak rá, másrészt a színpadi táncos betétekhez, a bűvészmutatványhoz, a szünetbéli forgataghoz és pezsgőzéshez hely kell: ennél nagyobb.
