Hűvös idő köszönt ránk szombat délelőtt, és nagyon lóg az eső lába, mikor megérkezünk Sorokpolányba. Meglepetésünkre rendőrök irányítják az érkező autókat: van is mit, nem gondoltam volna, hogy ennyi lesz az érdeklődő. A sorokpolányi kastély ugyanis szigorúan csak évente egyszer nyitja ki gyönyörű kovácsoltvas kapuját a nagyközönség előtt, csak ilyenkor lehet bekukkantani a vastag falak mögé.
A régi álom, egy kastély
Ami egyébként pontban tíz órakor történik: ez a pontosság, precizitás jellemzi amúgy az egész szervezést: mindenhol kisegítők, akik külön figyelnek arra, hogy mindenki betartsa a kastély ajtajára kifüggesztett házirendet (aminek néhány meglepően specifikus pontjáról akaratlan az jut az eszembe, hogy a tulajdonosnak bizony voltak már kellemetlen élményei a látogatók miatt).
A park meseszép: hatalmas, és láthatóan naponta gondozzák. A kialakítása engem egy kicsit Schönbrunn-ra emlékeztet, van itt gloriett, szökőkút, szoborpark, és szemrevaló kő-mellvéd. A park egyik sarkában, a négy beállós garázs mellet még pávákra is bukkanunk, akik békésen csücsülnek igencsak tágas ketrecükben.
Pár perc erejéig sikerült beszélnünk a tulajdonossal, Kolos Lászlóval, aki elmondta, hogy régi vágya volt egy kastély (én, személy szerint mindig is szerettem volna egy oroszlánt, de hát kinek sikerül megvalósítania az álmait, kinek nem).
A kastélyok többsége vitás tulajdon
Legszívesebben Budapest környékén vett volna egy megfelelőt, de Magyarországon a kastélyok nagy mennyisége ellenére nehéz olyat találni, aminek a tulajdonlása teljesen tisztázva van. És aminek még megvan a saját parkja, ugyanis Kolos úr mindenképpen egy szép nagy parkot szeretett volna jövőbeni kastélya köré. Így bukkantak rá erre a kastélyra.
Hosszadalmas felújítás
A kastély látogatása egyébként a jótékonyság jegyében történik: a befolyó teljes összeg egyik felét a helyi templom felújítására fordítják, a másikat az iskola-óvoda kapja majd meg. Az előző két évben szintén a jótékonyság nevében nyitotta meg otthonát a látogatók előtt, akkor a pénzt a templom kapta.
A kastély felújítását igyekeztek a meglévő okiratok, leírások alapján végezni, csak a külső felújítás három évig tartott. Nem lehet nem észrevenni a gyönyörű japánkertet, ami rögtön az ember szemébe ötlik, amint belép a kapun. Kolos úr már több mint 40 éve jár rendszeresen Japánba, és mivel a kert elég kopár volt mikor megvásárolta az uradalmat, és nem voltak ősfák, így jött a japánkert ötlete. Ennek felépítése nem kis fejfájást okozott az újdonsült tulajdonosnak, de mint minden mást, ezt is megoldotta. A hatalmas parkot négy kertész gondozza állandóan, és hat őr vigyázza állandóan az építményt.
Bármelyik múzeum megirigyelhetné
A főépület bejáratát két oroszlán őrzi, köztük kell felmennie annak, aki be akar jutni, már pedig a legtöbb ember ma éppen ezért jött. A padlón jól kijelölt haladási irány a leragasztott és lefóliázott kartonpapír (hallottuk is Kolos urat, amint inti a kisegítőket, hogy amint elered az eső, rögtön tereljenek mindenkit be az épületbe, nehogy bevigyék a sarat). A kastély belsejében sajnos tilos volt fényképezni, videózni – ennyi műkincs láttán meg is értem, hogy a tulajdonos inkább az óvatosságot választja.
Amit bent látunk, azt bármelyik múzeum megirigyelhetné (egy fiatal lányt hallok is magam mögött amint azt suttogja a barátjának: azta, ez jobb, mint a Festetics). Minden egyes szoba tökéletesen fel van újítva, és a kornak megfelelően berendezve. Megtalálható itt többek között Széchenyi István könyvszekrénye, gróf Andrássy Gyula ebédlő-garnitúrája, ágya, szekrénye, vagy éppen a kínai szoba eredeti elefántcsont berakásos lakk bútorai. A falakon olajfestmények, az egyik tetőtéri szobában pedig még egy kitömött leopárd is akad (mikor megkérdezzük, nem molyosodik-e, a teremőr nagy nevetés közepette azt válaszolja, hogy nem tudja, mert csak most van itt először).
A mennyezeten kristálycsillárok, és ha valaki fázna, be lehetne gyújtani a 23 antik cserépkályha bármelyikébe, ugyanis mind működőképes. Minden szobában teremőr vigyázza a rendet, és kérésre tájékoztat a berendezésről. Egy kicsit még kényelmetlenül is érzem magam, mikor az egyik szoba, amibe bekukkanthatunk, Kolos úr hálószobájának bizonyul – nem tudom, én hogyan bírnám, ha ennyi ember belátna a magánszférámba.
Leesik tőle az ember álla
Szó mi szó, bizony az állunkkal a térdünk körül távozunk, és még az sem tört le, hogy visszafelé egy elhagyott kombájn temetőn keresztül tereltek minket át, amin elvileg gond nélkül végig lehet menni személyautóval (pedig nem), de nem számít. Akkor is örülünk, hogy eljöttünk, és megnézhettük, hogyan élhetett anno a világ gazdagabb (és arisztokratább) fele.
Rövid kastélytörténet:
A kastélynak, mint sok másiknak Magyarországon elég hányattatott sorsa volt. Már az 1300-as években van említés egy ilyesfajta épületről a környéken, de az első biztos tulajdonost 1644-ben említik, ekkor a Bátsmegyey-ek kezén volt a birtok. Majd tőlük átkerült a Rumy család birtokába, akiktől pénzügyi gondjaik miatt a Mikosok vették meg. Ettől a családtól vásárolta meg aztán Szapáry Géza gróf 1891-ben.
Az évszázadok folyamán a kastély sok átépítésen esett át. A kastélyt Szapáry család hatalmas költekezései miatt kénytelen volt eladni Gött Gyulának, akitől aztán báró Haupt-Buchenrode István vásárolta meg. A II. világháború előtt a család értékeit Ausztriába menekítette. Az épületet 1945-ben kisajátították, és utána mint kórház működöt, aztán pedig volt még népi kollégium, párhelyiség, és iskola is, míg 2002-ben Kolos László meg nem vásárolta.
