Minden koncertkritika természete szerint szubjektív – ez most (szokásomtól eltérően) halmozottan az lesz. Sőt: személyeskedő. Azzal kezdem, hogy a Kaukázus zenekart sokáig csak hírből ismertem. Valami összekalapált banda, gondoltam, ami most meglovagol egy hullámot ezzel a
Teszkó
-val. (Mert a Tescót meg a multikat utálni divat - mégis szinte mindenki odajár...) Egyslágeres brancs, sokat láttunk már ilyenből, komolyabban foglalkoznom vele nem érdemes tehát. Nem is tettem.
Kaptam valakitől egy dalt...
Aztán kaptam valakitől egy dalt. Hogy azért volt–e olyan nagyon szép nekem, mert éppen mindennél és mindenkinél jobban szerettem a feladóját, vagy azért, mert tényleg nagyon jó zene, akkor nem tudtam volna megmondani. A címe ennyi:
Győr
. Ha ötvenszer nem hallgattam meg aznap este, egyszer sem. (Lehetett az száz is.) Csak az énekes hangját szoktam meg kicsit nehezen. Nem tónusos, nem szárnyaló, nem kifejezetten szép - de azt el kell ismerni, hogy van benne valami...Ez volt a második találkozásom a Kaukázussal. Sőt, ha konkrét zenei élményként értjük, akkor az első. Ma már nem látok mögötte rejtjelezett üzenetet, elfogadtam, hogy soha nem is volt, csak képzeltem,
mint a holdkórosok...
Fényév távolságra van tőlem a feladója, bár gyakran karnyújtásnyira áll – mégis szeretem ezt a számot. Egyre jobban. És sajnálom, hogy a srácok nem elégedettek vele (vagy unják?!), szóval hogy a szombathelyi koncerten nem játszották. A koncerten, amibe számomra beleremegett az egész mai, magyar popzene.A színpadon öt srác
Egy zenekar a semmiből. Szájhagyomány útján terjedtek, akárcsak a népdalok. A közösségi erő, ami fölfelé röpítette az úttörőket, az juttatta őket ide – kacsintott össze közönségével Kardos-Horváth János, az énekes-dalszövegíró. Bebizonyították, hogy nem csak pénz, kapcsolatrendszer és sok dörgölőzés juttathat valakit a köztudatba.
Elég a tehetség. A különlegesség. A mondanivaló. No és persze az eredetiség. Ha mindez együtt van, semmi sem állíthat meg egy bandát. Valaki azt mondta nekem egyszer: a Kaukázus valóban egyszámos együttes. Szeretjük a Teszkót, aztán csalódottan térünk haza a koncertről, mert a többi dal csak töltelék. Innen üzenem neki: én pont fordítva érzem.
Vissza! Vissza! Vissza!
Minden asztal foglalt volt a Palace Caféban csütörtök este. Még a bárszékek is a pultnál, egytől egyig. Valamivel fél tíz előtt kezdődött a koncert, körülbelül tizenegyig tartott. Az életben, ugye, csak a halál biztos, a színpadi zenében meg az, hogy egyszer véget ér – bölcselkedett Janó két szám között. Hát ez a konkrét fellépés elég nehezen ért véget, ami azt illeti, a közönség ugyanis tombolva követelte újra és újra a visszatérésüket. Kétszer jöttek, aztán a technikus felkapcsolta a villanyokat és betett valami semleges zenét - különben még most is ott lennénk.
Megérdemelt siker. Két szám után felszabadultak a foglalt asztalok: a társaság jelentős része a küzdőtérre tódult ugrálni. A zene különleges dolog. Furcsa hullám, ami ha elég erős, felkap, sodor, átmozgat. A Kaukázust hallgatva nem lehet nyugton ülni. Ráadásul a Palace Café akusztikája egészen tűrhető. Sokkal jobb a hangzás, mint például a mozi-aulában, holott a hangmester itt meglehetősen szerencsétlen módon a színpad széléről varázsol, és valószínűleg a technika sincs azon a színvonalon.
A kedvenceid?
A Kaukázus örült Szombathelynek – Szombathely pedig egyszerűen imádta őket. Rajongott Zánkáért, a kicsit macskajajos Celeb(ek)ért, az Ingatlanért, a Tartós békéért... - kivétel nélkül mind az egymás után sorjázó számokért. Valahol azt nyilatkozták Janóék, hogy félnek kicsit a turnétól, mert nem mindenhol egységesen pozitív a fogadtatás. Nos, ha ez így van, a vasi megyeszékhelyet eztán bázisvárosnak tekinthetik.
De ideje végre visszatérnem a beígért személyeskedéshez.
A kedvenceid?
– kérdezte egy srác, mikor én, a máskor visszafogott lánylény az első sorokban ugráltam.Eddig nem voltak...
– válaszoltam. De miért ne lehetnének, tényleg?! A zene jó és változatos – nem véletlenül patronálja mások mellett a Kispál és a Borzból illetve a Kiscsillagból ismert Dióssy D. Ákos és Leskovics Gábor az együttest.Igenis, olvadjon el a jég!
Janó fejében nem szilvalekvár van - nemrég köztársasági érdemkeresztet kapott dalszövegeiért. Nyilván, mert nem maradnak meg
én-szeretlek-téged
-szinten. (Bár néha durvák.) Az ének? Az énekkel továbbra sem vagyok kibékülve, de Janó megígérte, hogy énektanárhoz fog járni, hiszen tényleg komolyra fordult ez a játéknak indult dolog. Megelőlegezem neki a sikert.Mit kívánhatna mást a Pingvin, mint hogy lent, délen, sose olvadjon el a jég?! Tiltakozom! Igenis olvadjon! Alóla talán több, a Kaukázushoz hasonló, hibernált állapotában lehetőségre váró együttes mászik majd elő, s véget ér a gondos menedzseri munkával képlékeny viaszból megformált fiúformációk és magyarított külföldi dalokkal meg örökzöld hazai slágerekkel haknizó nullovicsok rémuralma.
Na, akkor talán elveszítheti végre pejoratív mellékzöngéjét a kifejezés:
popzene
. Addig pedig tessék csak Kaukázust hallgatni bőszen (dalaik egytől egyig, teljesen legálisan hozzáférhetők itt: www.kaukazus.hu), és koncertre járni. Mert az sem akármi...
