A Gróf nem egyszerű ember. A Gróf valószínűleg nem is gondolja magát annak. Persze, mivel kedvesen (igenis kedvesen!) megírta, hogy
tényleg nem reális most egy interjú
, ebben nem lehetek biztos. Semmi baj! - válaszoltam neki. Nincs sértődés! Akkor kvázi recenzálok, és aB-terv
lép életbe.A
B-terv
AB-tervet
így vázoltam első, interjú-kuncsorgó szikralevelemben:Természetesen nemet mondani is lehet ! Akkor csak egyszerű beszámoló készül a felolvasóestről. Figyelmeztetném azonban, hogy ez esetben a loknis fruska szabadsága még sokkal nagyobb - ezzel pedig egyenes arányban nő az Ön aranyjánosi állapotba kerülésének veszélye. (Azért - legalább a nevéből - magára ismerne ám...)
A Gróf nem egyszerű ember, de úgy látszik, bátor. Bevállalós! – mondaná dr. Csernus, és jól oldalba bokszolná. Leírom gyorsan a nevét, hogy magára ismerjen: ESTERHÁZY PÉTER. Gördülő előtag, amit kicsit megakaszt az utónév magas-mély hangsora. Ha engem azonosítanának az imént kiemelt szavak, vagyis ha én ő lennék, akkor most csapongani kezdenék. Elméláznék például, mi az egymásrakövetkezés szerepe a világrendben, azt írnám, lehetne ez másképpen is, és példaként felhoznék egy nevet, ami felfelé tart, egyet, ami kiegyensúlyozottan gurigáz végig és egyet, ami le-fel-le-fel jár. Aztán segítségül hívnám a jól bevált mamát, aki mint mindig, megmondja a tutit.
MI következünk, kérem!
De nem ő vagyok – nem teszem. Inkább arról mesélek, milyen volt, amikor itt volt az Agora – Művészetek Háza Szalonjában. Nos akkor több sorban álltak a terem végében az érdeklődők, és még az előtérben elhelyezett pótszékek is egytől egyig elkeltek. Ha már nem láthatják, hát legalább hallani akarták a Grófot... - Esterházy Pétert. Leírtam még egyszer, hogy egészen biztosan magára ismerjen. Mert innentől kezdve én jövök - és a rajtam átszűrt ő. Vagyis MI (T/1) következünk, kérem.
Így, együtt jövünk le az emeletről, ahol a felolvasás előtt interjút adtunk a városi televíziónak. Mondd csak, Péter... - kérdezem tőle, és mivel ő most én vagyok, megengedem magamnak, amit egyébként soha nem tennék: a tegeződést. (Mégsem magázhatja magát az emberlánya, még ha egy Gróf szűrődik is át rajta éppen?!) Tehát mondd kérlek, Péter, nem unod még ezt az interjú-dolgot? Dehogynem, válaszolom magamnak. Aranyos volt a kislány, de ha jól számoltam, ez a kétmillió-háromszázezer-hatszáztizenhetedik interjúm. És akkor még meg sem említettem a röpke beszélgetéseket a közértben, az utcán, a kulisszák mögött... Nehéz már újat, érdekeset kérdezni. Mondani annyira nem nehéz. Fantázia kell hozzá, és az van. Hajjaj...
És kitör az égiháború...
Ilyeneket gondolva jövünk tehát le az emeletről, aztán téblábolunk még az előtérben ide-oda, míg hozzák a pótszékeket. Kicsit zavarban is vagyunk. Arra gondolunk, hogy most ki kell oda ülni és olvasni kell. Írni mennyivel könnyebb, anyám... (Mondd, édes fiam! – csendül fel a jól ismert hang.) Aztán bemegyünk a terembe, mert be kell mennünk. Sőt egyenesen muszáj bemennünk. Meg hülyeség is lenne kintmaradni, ha már egyszer ennyit utaztunk azért, hogy bemenjünk. Szóval bemegyünk. Szemlesütve, határozott léptekkel. Megcélozzuk a kivilágított kis asztalt, elérjük, leülünk.
Egy kék farmernadrág, egyszerű bőrcipők. Meg látjuk még a szürke zakó ujjait is, és hastájékon valami keveset a kivillanó, céklaszínű ingből. (Jó ing, igen, szeretjük.) És kitör az égiháború... Csattognak a vakuk, objektívszemű emberek vadászállásban várják, hogy feléjük fordítsuk az arcunkat. Mi, Esterházy Péter. (Csak hogy megint magára ismerjen, ha közben elkalandozott volna.) De fel aztán nem nézünk. Viszont... Ami azt illeti... Hátszóval így ülni sem lehet sokáig. Mégis mulatságos lenne. Fel kell nézni, legalább míg közöljük a fotósokkal, hogy akkor legyen kompromisszum! Egy-kettő, katt-katt, hörpölünk az ásványvízből - aztán húzzanak el, viszlát!
Általános eufória
Miért nem szeretünk mi fényképezkedni, Péter? Ejnye, hiszen hozzászokhattunk már! Ja, van benne valami. Évek... - mit évek?! Évtizedek óta firkászkísérettel megyünk a budira is. (Ezt ő máshogy, kicsit szabadszájúbban mondotta volna, nyersen, ahogy írni is szokott, nem kímélve testrészt, káromkodást és anyagcsereterméket - de én moderáltam. Rajtam mégsem szűrődhetnek át efféle szavak! Nem vagyok én Esterházy Péter! – olyan sokáig...) Hát nem szeretünk fényképezkedni, mert nem szeretünk. És kész! Különben is a bal az előnytelenebbik profilunk. Hehe, jó duma, ezt kimondjuk hangosan is. (Kimondtuk. Nevettek. Jól van.)
Aztán felolvassuk az első mondatot. Még két kattintás, még két villanás. Felnézünk – elmentek. Közösen sóhajtunk fel, megkönnyebbülten, mielőtt megint elmerülnénk a semmiben - amúgy művészetileg. Új a könyv, még illatosak a lapjai. Ezt miért is írtuk így, Péter? Nem tudom, akkor valahogy így tűnt jónak... És erre a szóra nem rímelhetett volna még valami Esterházy-módra készült, ironikus, olykor cinikus, nagy adag humorral fűszerezett elmeél? Talán. De már így van. Ezt kell szeretni. Viszont ide a végére biggyesszünk még egy szóviccet! Nnnna... Felnézünk: a nép örül. Mosolyogjunk kicsit velük együtt, hadd ragadjon át ez a szép érzés a Nikonja mögött bujkáló fotósra szintén. Ez az! Siker. Szép este...
Elkezdjük a könyvet az elején...
– mert azt már csak úgy illik. És leghelyesebbnek gondoljuk, ha a végén fejezzük be. Az első és az utolsó fejezet közötti kétszáz oldalt meghagyjuk azoknak, akik magukkal visznek minket könyvformában. Jól látom, Péter, Te egyre jobban érzed magad, ahogy haladsz előre az olvasásban? Hát nem hallod, hogy nevetnek? Értik a viccemet! Tudod, mekkora dolog ez?!
Értenek! Szeretnek. Tőlem aztán utálhatnak, ami azt illeti, ha egyébként olvasnak - de azért jó érzés, a fene vigye el... Meg a történet is rendben nagyjából. Minden oldalon le van írva legalább kétszer, hogy foci futball
Esterházy Péter, Esterházy Péter, Esterházy Péter
Nem vitatkozunk egymással. Elég, ha olvasunk. Az utolsó soron akkorát pattintunk, hogy még két hétig visszhangozzon a fülekben. Vége. ( Végre...) Felnézünk, mosolygunk hallgatjuk a tapsot. Mintha zavarna téged, Péterem... Á, ne hidd, nincs semmi baj. Bár még mindig nem értem ezt az egészet. Tapsolnak. pedig csak üldögéltem itt, és a saját magam szórakoztatására artikuláltam a papírra került gondolatokat. Még mindig tapsolnak. Menni kéne... Hát menjünk! Szemérmesen ide-oda nézegetünk, fészkelődünk, végül erős felindulásból felugrunk és kitrappolunk a teremből. Levegő, csend, Mennyország...
Ugye, Te sem gondolod komolyan, kedves Grófom, hogy ennyi?! Ejnye! Most hősiesen vissza kell menni a kisasztalhoz, és le kell ülni a kisszékre! Muszáj? Demégmennyirehogy! Nézd csak meg, kígyóznak a sorok, kezükben Semmi művészet – vagy talán mégis valami. Írni kell, írni, írni, írni. A nevünket. (Ide is leírom, hogy biztos magára ismerjen, akié: Esterházy Péter, Esterházy Péter, Esterházy Péter...) És az ő nevüket. Panni, Marcsa, Béla, Julka, Sára. Közben persze beszélgetni is kell velük. Hogy érezzék a törődést. Szeretnek minket, igazán megérdemelnek ennyit.
Őén
és a kínai tájfunAztán lehet az órára nézni, mentegetőzni, illedelmesen elbúcsúzni. Hogy a Művészetek Házából kifelé megnéztük-e még a saját beharangozó plakátunkat, aminek kiemeléséhez nagyon kreatívan kölcsönvették az egyik fa díszkivilágítását, azt már sajnos nem tudom. Innen Esterházy Péter (igen, Ön) már nélkülem sétált tovább. A T/1 – E/1-gyé konvertálódott. Hogy mi? Na de mi nem érthető ezen?
A felolvasás véget ért, a lelkek mentek Isten hírével, Magyarország talán legismertebb írója szintén elfelé. Ne ráncold a homlokod, és ne sóhajtozz akkorákat, kedves Péter, mert a végén még T/1-hamarább mi leszünk valamelyik kínai tájfun előidézője! Pontosabban nem mi. Énén nem, csak teén. Énén most szépen angolosan távozom. És már nem tegeződve köszönök, hanem így:
Viszontlátásra!
Hátha lesz igazi?!
A képzelt riportot pedig ezennel útjára engedem. Figyelem! Ha bármely momentumában akár csak hasonlítana a valósághoz (eltekintve azoktól a részektől, amik igazak...), az pusztán a véletlen műve. A kockázatok és mellékhatások elkerülése érdekében pedig mindenki vegyen kézbe egy Esterházy-könyvet – és figyelje a Nyugat.hu-t, hátha lesz még ebből a képzelgésből felháborodás, felbátorodás, vitairat – vagy akármi. Esetleg egy nem-képzelt riport. Egy magázódós. Egyszer...
