- Szóval, először volt az oldal. Mi vitt rá titeket, hogy összerakjátok, és amolyan gyűjtőkként feltöltsétek?
- Az oldal és a könyv ötlete egyszerre született, és mindvégig támogatták, építették egymást. 2012 nyarán ültünk le először, Böszörményi Nagy Gergő (aki egyébként a budapesti Design Terminál főigazgatója, vele itt készítettünk interjút - a szerk.) gondolatát követve, hogy egy kicsit piszkáljuk már meg ezt az egész évtizedet. Akkor már érezhető volt, hogy a kilencvenes évekre fog fókuszálni a következő nagy retróhullám, és mivel mi is éppen akkor voltunk tinédzserek, nem kellett nagyon megerőltetnünk magunkat, hogy témába vágó emlékeket tudjunk kitenni az asztalra. Az első lépés az oldal elindítása volt, hogy ezzel egy kicsit felmérjük,
valóban aktívan él-e a generációnkban ez a visszafelé kacsintgatás, vagy csak mi ragadtunk le azoknál az éveknél.
A mutatók azt mutatták, hogy még annál is élesebb ez a helyzet, mint elsőre sejtettük, hatalmas aktivitást mutattak az oldal követői, küldték be a fotókat, emlékeket, ötleteket, hogy az egész egyre nagyobbra dagadjon. Ezek később jó muníciót szolgáltattak a könyvhöz is, rengeteg elemet a szövegbe dolgoztunk vagy reagáltunk rá. Egy idő után elvált a két történet egymástól, a facebookos csapathoz csatlakoztak olyanok is, akik a könyvnek nem szerzői és fordítva, előfordul, hogy aki a könyvet szervesen alakította, az negyedévente egyszer dob ki valamit a falunkra.
Az egész egy népes családra kezd hasonlítani, ahol mindenkinek megvan a maga különálló szerepe, hogy aztán a végén egy önmagán túlmutató dolog része lehessen.
- Simon Reynolds jeles zenei újságíró azt írta a Retromania című könyvében, hogy a 2000-es évek volt az első évtized, ami nem hozott semmilyen kirobbanó zenei forradalmat. Ez alapvetően így is van, soha nem dolgoztak ennyire látványosan a múlt paneljeiből a zenészek. Szerinted ez az élet egyéb területeire is igaz? Nincs már mit felfedezni, és a '90-es évek volt az utolsó, aminek még eredeti hangja volt?
- Alapjában egyetértek vele. Persze, túlzás lenne azt állítani, hogy a kilencvenes években semmi eredeti nem született, de mégis, a kilencvenes évek, ha mai szemmel nézünk vissza rá, attól emlékezetes, hogy a meglévő információkat, stílusokat, világokat úgy sűrűsítette össze egy új dologgá, hogy külön-külön
ismerősek voltak az elemei, mégis képesek voltak egy új érzetet adni, új tartalmat továbbítani.
Ezért ennek az évtizednek volt egy ilyen összegző érzete. Egyszerre ott volt a fejünk fölött a numerikus szimbolikája az évtizednek, hogy ugye ez az évezred utolsó pillanata, és mint ilyen, akaratlanul is egyfajta summázó attitűd lett úrrá az embereken. Ami aztán tetten érhető volt a könnyűzenében, a filmekben.
- Viszont ennek a '90-es évekbeli nagy masszának már most vannak olyan elemei, amiket az új generációk nem ismernek. Járja az internetet a kép, amin egy kazetta látható mellette egy golyóstollal, meg a felirat, hogy "ha ezt tudod értelmezni, túl öreg vagy." Szerinted milyen hasonló kultikus mozzanatok vannak még, amik örökre belénk égtek, akik akkor voltunk fiatalok, viszont a mai fiataloknak már semmit sem jelent?
- Nézd meg a legnépszerűbb ruhamárkák kollekcióit: Run-DMC, Beastie Boys vagy The Fresh Prince Of Bel Air-pólókban szaladgálnak a fiatalok, szóval olyan arcok képmásával a mellükön, akiket akkor figyeltünk, amikor ezek a srácok megszülettek. Vajon tökéletesen képben vannak ezeknek az ikonoknak a kulturális hatásával, ennek ismeretében választották azt a viseletet? Vagy inkább a színkombináció miatt?
Volt amúgy egy másik hasonló es erősen találó kép, mint amit említettél: két geek áll egymással szemben, az egyik egy régi floppit tart a kezében, mire a másik felcsattan: áh, csináltál egy 3D-s modellt a mentés ikonból? Ez is eléggé beszédes.
- A könyv egyik, ha nem a legerősebb kérdése az, hogy véget ért a '90-es évek felfokozott hangulata, és nincs nagyon helyette más. Szerinted valóban ennyire átható volt az az évtized, vagy csak tinédzserkorunk befogadókészsége és mindenre rácsodálkozása dolgozik bennünk?
- Ez a kérdés végig ott lebegett a szemünk előtt, és minél mélyebbre ástunk, hogy megválaszoljuk, annál inkább azzal szembesültünk, hogy igen, tényleg volt valami ott a levegőben. És szerencsésnek érezhetjük magunkat, amiért a részesei lehettünk.
Egyszerre volt olyan érzete, mint amikor az utolsó betűket írod le a lap aljára, és olyan, hogy már érkezik az új, tiszta lap. És ezzel bármit tehetsz.
- Ha már a tevésnél tartunk, miért éreztétek szükségét, hogy ti azt tegyétek az ügy érdekében, hogy mindezt beemelitek nem csak egy Facebook-oldalra, de egyenesen egy könyvbe is? Ami ráadásul mintha már a formátumában is a '90-es éveket akarná idézni, hiszen több a szöveg, kevesebb a kép, és egy beszélgetés zajlik. Ami ma már inkább a tíz különböző csetablakot jelenti.
- Közelibbnek éreztük a generációnkhoz ezt a formát. Kicsit olyanra akartuk venni, mint amikor egy asztaltársaság leül, és egymás szavába vágva sztoriznak. A legszebb múltidézős pillanatok mindig így születnek, összekacsintva, felnevetve vagy elszörnyülködve közben. A színvilág adta magát, nagy szerencsénk volt Blik Danival (az egyik legelismertebb grafikus Magyarországon - a szerk.), akivel szintúgy félszavakból megértettük egymást.
- Kaptok Facebook-üzeneteket, hogy heló, nekem van ilyen régi fotóm, olyan képem, amolyan autóskártyám, Bravóm szerelem-szex-gyengédség rovattal? Felélénkült-e a nosztalgikus feedback?
- Abszolút. Az oldallal kvázi teszteltük, hogy mást is triggerel-e a nosztalgia, vagy csak mi vagyunk ennyire leragadva a témánál. Alig volt kint pár poszt, azonnal többszázan cuppantak rá, pár nap alatt pedig kétezren lettek. Azóta naponta kapjuk a leveleket, de nemcsak az emlékekről, hanem már a könyvélményről is. Hogy visszarepítettük őket az ifjúkorukba, és ezért hálásak. Szóval a kilencvenizmus nagyon is létezik, és ennek ékes példái a szinte hétvégénként megduplázódó '90-es éveket idéző bulik.
- Oké, és a 2010-es évek futamáról mit gondolsz a kilencvenes évek tükrében?
- Ugyanaz, csak pepitában. Aminek nagyon örülök, mert büszkén pakolhatom magamra a két évtizede őrizgetett ruháimat!
