A tajvani illetőségű, a világ legnagyobb elektronikai és számítástechnikai gyártójának tartott Foxconn cég portája eddig sem a dolgozókkal szembeni emberséges bánásmódtól volt hangos, cserébe viszont igyekeztek tagadni az ellenük felhozott vádakat. Azt ugyan elismerték, hogy havonta 80 órányi túlórára kötelezik alkalmazottaikat - még ha a kínai munkajog csak 36 órát is engedélyez -, de nyomban le is perelték a gatyát arról a két újságíróról, akik ezt megszellőztették. Ez az egészpályás letámadás sokaknak nem volt ínyére, és az egyik legjelentősebb üzleti partnerük, az Apple még külön bejáratú nyomozást is kezdeményezett az ügyben. Nem csoda, hisz olyan fontos termékeik születnek itt tízezerszám, mint az iPod, az iPad, az iPhone és a Mac Mini.
Azt már akkor megállapították, hogy a 300 ezernél is több főt foglalkoztató vállalat indokolatlanul szigorú munkafegyelmet követel meg, miközben az év eleje óta kilenc munkás próbálkozott meg öngyilkossággal - heten sajnos sikerrel is jártak. A Foxconn ekkor már rászánra magát, hogy tanácsadókat hívjon, de még buddhista szerzeteseket is, hogy azok tegyék szabaddá az elkárhozott lelkeket. Akadt azonban, aki ennél a vizsgálódás behatóbb formáját választotta. Nemrég egy mindössze húsz éves riporter elvállalta, hogy utánajárjon, mi folyik arrafelé: Liu Zhi Yi-t a New York Times által Kína legmeghatározóbb liberális lapjának titulált Southern Weekly egyenesen a hírhedt shenzheni gyáregységbe küldte, inkognitóban - mostanra a nemzetközi média a végzős hallgató beszámolójától hangos.
Kizárólag huszonéveseket állítanak a gyártósorok mellé
Liu Zhi Yi - akire azért esett a választás, mert a cég kivétel nélkül csak huszonéveseket alkalmaz - 28 napot töltött a gyárban, de már jelentkezésekor sötét előjelekbe ütközött: nem csak kérdés nélkül és azonnal felvették, de egyetlen papírt írattak csak alá vele, miszerint a vállalat nem felelős a hosszúra nyúlt munkanapokért (ez Liu beszámolója szerint felülírja még a kínai állami szabályozást is).
Amit a munkaterületen tapasztalt, azt végképp nem tette zsebre: egy ember csak nagyon rövid időre, egy gyors evésre vagy alvásra állhat le a munkával, egyébként az ünnepnapok kivételével folyamatosan ment a robot. Az egyetlen nap, amikor mosolyra áll a szájuk, az a hónap tizedik napja, amikor kézhez kapják meghökkentően alacsony, 30 ezer forintnak megfelelő fizetésüket.
Ennyi pénzből az, hogy valaha hozzájussanak egy iPhone-hoz, amit pedig ők maguk szerelnek össze, nem marad több vak reménynél. Az álmodozás mégsem ritka a gyártósorokon: a raktárosok targoncáikat gyakran BMW-nek hívják, és sokan tényleg elhiszik, hogy egy nap majd gazdagon térnek haza - ezért szűkös fizetésüket olykor lottóra és lóversenyekre költik.
De a legfájdalmasabb sztorik a villámebédek során jutottak el Liu fülébe. A dolgozók egy részének például kedvenc elfoglaltsága, hogy leejtenek ezt-azt a földre - az a pillanat, amikor lehajolhatnak érte a nyolc órás megfeszített állás közepette, felér egy pihenéssel. Volt, aki azt mondta neki, irigységgel néz a lebetegedő munkatársakra, mert azok szabadságra mehetnek, és olyan is, aki szerint a gépek el vannak átkozva. Mások a szerelmi életükre panaszkodnak: ebben a környezetben nem találnak társat, ezért például a gyártól nem messze internetkávézók pultjai mögött menekülnek kiüresedett pornófilmek nézésébe.
Az öngyilkosságokról a legtöbben nem beszélnek, vagy elviccelik. A Southern Weekly szerint márpedig a halálesetek okait abban kell keresnünk, hogy a dolgozóknak szinte lélegzetvételnyi idejük sincs egymás megismerésére, így nem is tudják, hogy a sok ugyanolyan uniformis mögött kihez fordulhatnának egyéni gondjaikkal. Liu szerint ezeknek az együtthatóknak a szorításából próbálnak egyesek a halálba menekülni.
Hogy a bátor kínai újságíró tényfeltárása nyomán az Apple kivonja-e termelését Shenzhenből, és hogy mit reagál a Foxconn az olyan felvetésekre, hogy ideje lenne nem kutyaként kezelni a munkásokat, arra minden bizonnyal válaszokat kapunk nemsokára. Kíváncsian várjuk.
