Szombathelyen van egy kisbolt, ahol alkalomadtán ingyen is kaphat a vásárló süteményt, vagy éppen az eredeti ár feléért-harmadáért mindenféle pékárut, pizza szeletet, miegyebet. Mi több, ebben az üzletben azokat a vevőket is szívesen és segítőkészen kiszolgálják, akik ezekkel a szavakkal fordulnak a tulajdonosokhoz: ennyi és ennyi pénzem van, mit tetszenek adni érte?
Meghökkentő magatartás
Ezeknek a vásárlóknak természetesen nincsenek különösebb igényeik, minden ajánlatot örömmel fogadnak, már csak azért is, mert a felkínált élelmiszereket általában ők is olcsóbban kapják meg az eredeti áraknál.
Enyhén szólva is meghökkentő és egyedi a szóban forgó kereskedői magatartás a mai világban, nagy kérdés tehát, hogy vajon miért vezetik szinte már karitatív módon üzletüket a kisbolt gazdái?
Semmi különösre nem kell gondolni, válaszolja erre a kérdésre a bolt egyik hölgy tulajdonosa, egyszerűen kötelességüknek érzik, hogy - ha tudnak - segítsenek azoknak az embereknek, akik rászorulnak, vagy egyenesen nélkülöznek. S most még - bár egyre nehezebben - tudnak segíteni.
Telhetetlen otthon
Minden úgy kezdődött, így a csinos, középkorú asszony, hogy évekkel ezelőtt egyszer csak azzal kellett szembesülnie, hogy egyre gyakrabban megmaradnak bizonyos árui az esti zárás után is. Kidobni őket nem volt szíve, ezért megkeresett egy szociális otthont azzal az ajánlattal, hogy rendszeresen átadná az intézménynek a megmaradt süteményeket, zsemléket, kifliket, kenyereket, természetesen ingyen.
Az otthon vezetői megköszönték és elfogadták a felajánlást, de egy idő után kevesellni kezdték az adományt. Nekik csak és kizárólag az volna megfelelő, mondták, ha a bolt minden gondozottjuknak juttatna legalább egy péksüteményt.
A tulajdonosok ezt a feltételt természetesen nem tudták teljesíteni, így hát véget kellet vetniük az együttműködésnek. Kedvüket azonban nem szegte az otthon furcsa eljárása, nyomban elindították bolti akciósorozatukat.
Sikeres sorozat
Hamarosan minden környékbeli vásárlójuk tudomást szerezhetett arról, hogy az előző napról megmaradt, de kitűnő állapotú árucikkeket délelőttönként az eredeti ár feléért, tizenkét óra után pedig ingyen vihetik haza.
Ráadásként azt is megtudhatta mindenki, akit érdekelt, hogy a tulajdonosok esetenként kedvezményes árú, sőt, olykor ingyenes élelmiszer-csomagokat is összeállítanak a legelesettebb embereknek, s hogy annak is a segítségére sietnek némi engedménnyel, aki egy bizonyos - rendszerint kevéske - összeggel tér be a boltba, s az iránt érdeklődik, mit kaphatna a sovány forintokért.
Talán mondani se kell: mind a mai napig nagy a sikere az évekkel ezelőtt elindított karitatív sorozatnak. Az üzletvezető asszony azt mondja: ma már a boltba betérők több mint ötven százalékát a kedvezmények iránt érdeklődők teszik ki. S a vásárlók összetétele - bármily meglepő is - meglehetősen vegyes, van köztük idős, fiatal, nyugdíjas, munkanélküli és dolgozó ember egyaránt.
Egy kis pénz a pulton
Akiknek van munkájuk, többnyire nehezen viselik, hogy ilyesfajta segítségre szorulnak, ingyenes csomagot nem is nagyon fogadnak el, ragaszkodnak hozzá, hogy valamennyi pénzt a pulton hagyjanak. A nyugdíjasokkal más a helyzet, nem kis részük leginkább délelőtt érkezik, a kedvezményes, vagy éppen az ingyenes pékáruk felől tudakozódva.
Tulajdonképpen ennyi a történet, mondja a boltvezető hölgy, így telnek a napok az üzletben. A vásárlók zöme nem él vissza az igazán különlegesnek mondható lehetőségekkel, egy-két bosszantó eset ha történt az akciók elindítása óta.
Egyszer például betért a boltba egy igen fiatal - jóformán még gyerek - vásárló, kitett a pultra száztíz forintot, s azt kérdezte, mit tudnak neki adni ezért a pénzért. Miután megkapta a megfelelő - persze kedvezményes - sütijeit, elővett a másik zsebéből nyolcvan forintot, hogy akkor azért is szeretne egy kis olcsóbb pakkocskát. Természetesen szó sem lehetett az üzletről, mondja mosolyogva a vezetőnő, ilyen játékot nem játszottak akkor sem, és most sem játszanak.
Célszerű titkolózás
Mindenesetre ameddig az erejük engedi, segítenek mindenkinek, akinek csak tudnak, bár egyre nehezebben felelnek meg a saját vállalásuknak. A nagy bevásárlóközpontok olcsó áruival ugyanis nemigen képesek már versenyezni, s az is nagyon nagy baj, hogy újabban - ahogy tovább romlanak az emberek életkörülményei - egyre többen szeretnének náluk hitelre is vásárolni. Ez pedig - bármennyire fáj is egyeseknek - nem megy. Tudtára is adták minden kérelmezőnek.
Azt, hogy pontosan hol van ez a karitatív boltocska - a tulajdonosok határozott kérésére - nem írhatom ide. Nemcsak azért, mert ők maguk nem szeretnének névvel, címmel eldicsekedni azzal, amit tesznek, hanem azért is, mert - mint mondják - több emberen már nem tudnak segíteni. Hiszen lassacskán már magukon is alig tudnak.
Igazuk van a tulajdonosoknak, valóban nem volna célszerű nevén nevezni az üzletet, mert bizonyosan letaglózó, sőt, végzetes lenne a kedvezmények iránti érdeklődés. Az viszont igencsak elgondolkodtató, hogy a pozitív történéseket, a példamutató cselekedeteket manapság ajánlatos titokban tartani. Ide jutott a világ. Nagyobbak a bajok, mint gondolnánk.
