Sokan azt mondják, hogy az irodalomnak befellegzett. Hogy az emberek nem olvasnak könyvet, csak a mobiltelefon gombjait nyomogatják és ostoba műsorokat néznek a tévében.
Ilyen is van. De ha elmegyünk egy író-olvasó találkozóra, ott valamiért szinte mindig telt ház van, és bizony a kortárs magyar irodalom is él és virul.
Csak éppen nincs előtérben. Az irodalmat kedvelők nem mindig szeretnek reflektorfényben lenni, és mi sem áll távolabb tőlük, mint felvenni a versenyt a TikTok-videókkal vagy az egyre ostobább politikai kommunikációval.
Amíg el nem felejtjük: Ön most egy kísérletben vesz részt. Azt próbáljuk megtudni, olvasóink hogyan fogadnák, ha lapunk a hétvégénkként rendszeresen közölne prózát, elsősorban novellákat, újságcikkeket.
Ezeket önmagunktól talán senki nem ásná elő, de talán lennének, akik örülnének és elolvasnák most ezeket az írásokat, ha az interneten valahogy elékeverednének ebben a nagy információs zajban.
Főleg, ha néhány soros magyarázatot fűzünk hozzájuk.
Krúdy Gyula (1878-1933) vidéki újságíróként kezdte, még gimnáziumi évei alatt társaival megalakítja a Nyíregyházi Sajtóirodát (1892), majd a Debreceni Ellenőr munkatársa lett (1895).
Korai újságcikkei – fogalmazzunk úgy – változó minőségűek, de szókincse, mondatai és világlátása már sejteti, hogy a fiatalember írói karrierje nem reked meg a vidéki újságoknál. Ezt támasztja alá az alábbi újságcikk is, amelyre Krúdy összegyűjtött műveinek a 7. kötetében akadtam rá. Az internetre ez idáig – tudtommal – nem került fel.
Ne feledjük, az író mindössze 17 (!) éves volt, amikor a cikk megjelent a Debreceni Hírlap 1895. november 1-i számában. A mai napon aktualitása van.
---------------------Krúdy Gyula: Halottak napján
Minden esztendő november első napján megjelentek a lapok vonal alatti részében az obligát novemberi hangulatok. Szomorúan írunk az elmúlásról, a halálról, s igyekszünk oly szépen írni, hogy a fekete sorokba belelehelhessük a szenvedés költészetének minden akkordját, fájdalom rózsái nyíljanak az olvasó áhítatos lelkekben s talán, hogy sírjanak és könnyezzenek is néhányan a fiatalabb korú előfizetők közül...
Igen, vadászunk az obligát november végi hangulatra. A szerkesztőségek legkedélytelenebb munkatársai töltik meg e napon n rovatot. Búsan ébredünk s keserűséggel, végtelen rezignáció-val nézzük az ősz párás levegőjét, amelyben józanul, véghetetlen határozottsággal jelenik meg a közeledő tél csalhatatlan előjele: a hideg, dermesztő fagy: a halál, az elmúlás...
Mily szentségtörés volna vidám, könnyűvérű dolgokat írni ezen a napon. Szentségtörés, amit nem lehetne megbocsátani... mert végre is, van a halálban valami olyan, ami rózsaszínű han-' gulatokat teremt s kacajt, csengő kacagást, vagy csak egy parányi derűs mosolygást is szül... Nincs.
Lelkünk mélyében mindannyian félünk a haláltól. Reszketünk a velejáró borzalmaktól, a sírtól, a hideg, nehéz hantoktól, amelyek alatt nem lehet édes a pihenés... S akadnak is pillanataink, mikor elkeseredünk a világ, az élet, a minden ellen, ami idefenn, ezen a sárgombócon található, csak pillanatnyi lehet ez az egész... s hogy ez a pillanat néha megöl, az csak privát szerencsétlenség.
Mert ugyan mikor mondta haldokló, hogy örömmel hal meg? Soha. Kínpad a haldoklás, melyen megtörik a legerősebb lélek is. Elveszti a talajt, tettetés, álszenteskedés. Gyáva lesz a félénkből, mikor- megnyílik előtte a meghalás véghetetlen misztériumával. Azzal a megmérhetetlen mélységgel, amelyben feneket hiába keres a megtörő szem. Látjuk hátunk mögött az életet az ő szépségeivel, rózsáival, gyönyörűségeivel, aztán látjuk azt az utat, azt az önmagába visszatérő körpályát, amelyen haladtunk... Ott vagyunk újra a genezisnél, a megoldhatatlan problémánál, az élet kulcsánál: porból lettünk, porrá leszünk. Visszanézünk a befutott pályán. Miért éltünk? Miért? Kincs, hatalom, szerelem: földi boldogságok, mind ideák maradnak annál a határnál, melynél a haldokló ember egy pillanatra megáll. Az a küzdelem, mellyel átmegyünk az életből a semmiségbe, vissza a nirvánába, honnan támadt a vég nélküli, démoni kínszenvedés.
Erezzük, hogy hidegül el testünk, halkabbá lőn szívünk dobogása, látjuk a pillanat rövidségét, azt a gyorsan tűnő időmilliárdot, melynek elteltével megszűnünk... Ah, mily dermesztő kifejezés ez! Megszűnni! Az imént még élő, mozgó teremtmények voltunk, talán mosolyogtunk is, s kacagtunk gondtalanul, az öröm, a vidámság mámorával telt meg csordulásig lelkünk, szívünk. A pillanat eltűnt. Megmerednek a nevetős szemek, rideggé válik az arc, megfagy a kacaj a szétnyíló ajkakon, s a szív, mely egy hosszú életen át annyi bohóságra, szenvedé-lyességre képes, megáll dobogásában, mozdulatlan lesz, egy puffadt húsdarab vérrel aláfutottan, amint a boncasztalokon láthatni...
Egy haldokló ember!
Egy ember, aki kapkod, küzd az életért, amely eltűnt visszavonhatatlanul. Akkor ragaszkodunk már hozzá, mikor nem lehet. Mikor nem lehet többé. Az életben nincs lehetetlenség, legalább olyasmi nincs, amit a legerősebb akarattal, vasizomzatú lélekkel keresztül ne lehetne vinni. Csak a halálban van elérhetetlen. A halálban az élet a lehetetlenség.
Ismét szókratészi körpálya. Egy visszatérő kör, amelynek elején ott áll a gyermek, gyengén, ártatlanul. A gyermek halad előre. Tövisekkel van teli az út, melyen megy. Szenvedésekkel, fájdalmakkal, keserű csalódásokkal, múló pillanatnyi a boldogság az úton, a boldogság, mely voltaképpen nem is létezik. A boldogság után futunk az életben. Legyőzzük a szenvedéseket, küzdünk a létért, minden leheletünkkel, küzdünk a világosságért, mert másoknak is szükségük van rá, a levegőért, mert nem élhetünk nélküle - s a küzdelmek után, bár megacélozódik benne minden porcikánk, a boldogság még akkor sem a mienk. Az élet tündére, a boldogság, előttünk halad, s csalfa mindig, nyomában léphetünk csak, mellettünk csak egy keveset érő nimfa lépked: a remény, ami velünk marad az utolsó percig, szeretet és hit nincs. Szeretni ma már nem tudunk, hinni - istenem - hinni! Ma kiveszett már az erény ez elseje a kolostorok gótíves misztériumaiból is. Hol van most a hit? Sehol. Gyanakvók és bizalmatlanok vagyunk. Gyanakvók a gyermek, a szüle, a feleség iránt, bizalmatlanok önmagunkhoz, bizalmatlanok mindenkihez...
Ez az élet...
S ha ott vagyunk az ultimónál, a végsőnél, és visszanézünk, látjuk az életet, nem a szenvedések halmazát, nem a keserűségeket, nem a fájdalmakat, hanem látjuk sóvárgó szemeinkkel azokat a virágokat a rögös pályán, melyek voltaképpen sohasem nyíltak, a boldogságot, mely most utánunk van, kétségbeesünk, a megtörő szemek előtt feltárul az elmúlás az ő végtelen sötétségével, a sír borzalmaival, a semmi, a véghetetlen, felfoghatatlan semmi...
Ah, meghalni borzasztó lehet.
A halottaknak szenteljük a mai napot. Mindenkinek van halottja, és az volna a legszerencsétlenebb, akinek nem volna kit megsiratni ezen a napon. A temetőkben kigyúlnak a gyertyák ezrei, emberek, síró, könnyező szemű, de élő emberek ülnek a hantokon. Elgondolkoznak az életen, amelyben benne van minden jó, a halálon, mely borzalmas dermesztő fagyával ott van körülöttünk.
Örülnünk kell, hogy élünk, hogy futhatunk a boldogság után, amelyet nem fogunk elérni soha, hacsak nem ott lenn a hantok alatt, ahol talán már nem fáj semmi. Mikor por, hamu leszünk és egyéb semmi. Egy végtelen nulla a halál - mi más egyéb az élet?
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
