Közel ötven alkalommal játszott darabot hozott a Weöres Sándor Színházba Szalai Kriszta, a Maradjunk annyiban… előadás megálmodója és előadója. Monodráma, amit nem Kriszta, hanem akármekkora klisé is, maga az élet írt, hiszen Lakatosné Jutka élettörténetét meséli el. Monodráma, mert egyedül visz el minket az utcán élők közé, és mégsem monodráma: 2019-ben Magyarországon mintegy harmincezer embernek nincs fedél a feje felett.
Az előadás elején összeismerkedünk Krisztával - bohókás, életvidám, nyitott nőt látunk. Majd a szemünk előtt változik át Zsefle Zsuzsannává. Nincs takarás, nincs titok, az átlényegülés a szemünk előtt zajlik. Lecsupaszítva, kendőzetlenül. Hisz hová bújhat az, akinek semmije sincs? Egy szék, egy pokróc, paplan a földön, valaki más életének darabkái. Ebből áll a díszlet, és egy asszony élettere. Hogy szegényes, kopott? De az övé, a sajátja! A menekülés mások véleménye elől hirtelen vált támadásba, majd visszakozó sajnálatba. Űzött, vad szemek merednek a nézőkre. Ő nem így akarta. Ki akarná így?
Teljes élettörténetet hallhatunk. Egy kislány, akinek a gyerekkora az intézetek bántalmazó légköréből, és a szökésekből áll össze. “Rózsadombi lány vagyok! Hát ott volt az intézet. A Rózsadomb tövében.” Ököljogon alapuló, zárt, titkos társadalomról szól a “mese”. Megszoksz vagy megszöksz. Az otthonból közgazdasági technikumba, majd férjhez menekül tizenhét évesen. Volt család, biztos fedél a feje felett. “Nagy szerelem volt, amolyan mindent elsöprő. Igaz vert, de jól éltünk, szépen éltünk. Öt fiút szültem halva, ötöt! Aztán egyszer hátbaszúrt, akkor elmenekültem. Persze ezt is megúszta, bíró volt a nagybátyja Borsodban.”
Az élet mindig megy tovább. Állást kap az OTP-ben és új férfi jön az életébe. “Hazavitt a családhoz, cigányputriba, mi lesz velem... Anyósom apró asszony volt, futott elém, Kislányom, megjöttél! Olyan tisztaságot azóta sem láttam.” Szegénységben, de éltek, ahogy tudtak, és szerető légkör vette körül. A család rávette, segítsen egy banki csalással. “Börtönbe kerültem két év két hónapra. Dolgoztam bent rendesen, jól bántak velem, tudták, hogy balek vagyok. Szégyellem, de nem bánom! Újra megtenném, mert én láttam azt a szegénységet, én tudom, milyen az!”
A börtön után Pestre mennek, az utcára, a bizonytalanba. Építőmunkásnak viszik őket, emberpiacról 12 órába, majd Sopronba, gyári munkára. Szép idő volt, albérletben laktak, volt fűtés, kiló kávé, hús, megtakarított pénz. Milyen kevésnek is hogy lehet örülni, millió tragédia között még mindig meg lehet találni azt, ami boldoggá tehet. Aztán a rendszerváltással bezártak a gyárak, ezrek kerültek utcára.
Vissza Pestre, szatyorból élni, szemetesbe nyúlni. Az utcán nincs önérzet, ott élethelyzet van. Étel, és eladható dolgok, amikből ételt lehet venni. Ebből áll a világ, napról napra. És egyre csak nő a nemlétezés érzése. Egy rohanó világban a hajléktalanok, mint szétszórt szobrok állnak, mint akiket csak úgy otthagytak az út szélén.
Hogy hova lehet menni? Bokorba, erdőszélekre. Törvényellenes, lebontják, felgyújtják, szétszórják. Mégis a valahova tartozás illúzióját nyújtja. A szociális szállók túlterheltek, koszosak, poloskásak, lopnak. Inkább az utca. Kunyhót építeni szintén illegális, egy szerencse éri őket, a magánterület tulajdonosa “a Gazda” megvédi őket, ha kezelik a telket. Tizenhét éve élnek a területen, kis kunyhóban félig illegálisan.
A dráma részletei félmondatokból, önironikus közbevetésekből állnak össze. Fizikai és lelki bántalmazások, erőszakoskodó apa, rosszul felépített, akadékoskodó szociális rendszer, rák, alkoholizmus. Aztán a pozitív dolgok: segítőkész emberek, jó kezdeményezések, segítő csoportok, művészek, akik tesznek azért, hogy a láthatatlan embereket is meghallgassák.
Az előadás után a színpadra lép Lakatosné Jutka. Jólfésült, erős asszony, a legszebb ruhájában áll elénk. Beszélgessünk! A szombathelyi közönség bátor, jó kérdéseket tesz fel. Hogyan lehet jól segíteni? Mindennek az alapja az odafordulás, a bizalom. A hajléktalanok és a társadalom kapcsolata dupla kihívás. Ki szégyelli jobban magát, ki csalódott nagyobbat a másikban? Meg merjük látni azt, aki éppen csak túlélni szeretne, vagy elfordulunk? “Élni szeret? - Élni kell” hangzik el Jutkától az egyik legvelősebb mondat.
Sok gondolkodni valót adott a darab a nézőinek. Akik eljöttek, mind szembe akartak nézni ezzel a rögösebb valósággal, mégis, a belénk rögzült társadalmi tabu miatt néha lesütött szemmel ültünk a nézőtéren. Az utcán is megteheted. Elfordíthatod a fejed, siethetsz a dolgodra, becsukhatod a szemed, és közben dúdolhatod Erdős Virág dalát: „elkezdődött, vége van, borzalom és béke van.”
