Laurenczi Tibor a feleségével és legidősebb fiával él abban a szombathelyi szoba-konyhás lakásban, amelyben egy-két perce magam is vendégeskedem. Laurenczi úr - telefonon - azért kéretett magához, hogy megossza velem, egyszersmind az olvasóközönséggel intimnek mondható, de egyre tűrhetetlenebbé váló gondját-baját.
Nincs mit szégyellni
Nincs mit szégyellnie, mondta, meg aztán hátha segít neki valaki, példának okáért talán éppen az ügy intézésében kissé megrekedt illetékesek. Ha meg nem mozdítja senki még csak a füle botját sem, hát nem mozdítja, ő megtett minden tőle telhetőt.
Jó meleg van a szobában, csak úgy csattog a fa az apró kályhában: kellemes légkör a történetmeséléshez. A házigazda kerekes székébe telepszik, jómagam urasan a szobai fotelben foglalok helyet, Aranka, a feleség és az ifjabb Laurenczi Tibor a nappali és a konyha határán álldogál, s figyel, bólogat minden elhangzó szóra.
- Hát, uram, ahogy már a telefonban is mondtam - vág bele a históriába Laurenczi Tibor -, nekem 2010. december 10-én levették a bal lábamat. Érszűkületem volt, de olyan súlyos, hogy más megoldás nem jöhetett szóba. Persze eleinte tiltakoztam, mondtam az orvosnak, hogy az én lábamat aztán le nem veszi, olyan isten nincsen. Az teljesen ki van zárva. De mégis levette. Megmagyarázta a családomnak, hogy akár bele is halhatok ebbe a betegségbe, ha tovább makacskodok. Úgyhogy végül belementem a műtétbe. De arra egyáltalán nem emlékszem, hogy hogyan és mikor írtam alá a beleegyezésről szóló papírt. Szóval, azóta így élek, fél lábbal.
Moped és mankó
Tűnődve hallgatjuk Laurenczi úr szavait, sokáig egyikünk se szól egy szót sem. - Hát, hamar megvan a baj - töri meg aztán a csendet a feleség. - Az ember sose tudhatja… Nyomban felélénkülünk ennek a régi, magát szilárdan tartó igazságnak a hallatán, bólogatunk s mormogunk is valamit, talán azt, hogy hát, igen. Laurenczi úr azonban nem hagyja, hogy túlságosan belelovaljuk magunkat együtt érző mondókánkba, folytatja inkább a történetet, mert - mint mondja - most jön még csak a java.
- Nem mondom, elég keserves ez az egylábas élet, megszokni nem is igen lehet - így Laurenczi úr -, de az ember nem hagyhatja el magát. Muszáj nekem is valamit tennem-vennem, különben egyszerűen megbolondulnék. Szerencsére van egy kis mopedem, azzal eljárok bevásárolni, a postára meg ahová kell. Szóval nagy áldás ez a moped, na. Itthon meg elugrabugrálok a mankóimmal. Elesek néha, az igaz, de hát ez vele jár. Lekötöm magamat, ez a lényeg. Nézem a tévét, na meg, el ne felejtsem mondani, mindenféle maketteket csinálok gyufaszálakból. Nemrég fejeztem be például az Eiffel-tornyot másodszor, mert elsőre nem sikerült valami jól. Szóval elvagyok, ezzel nincsen hiba. De uram! Nem tudok rendesen megfürödni, ez az én nagy bajom! Tudja, nincs fürdőszoba ebben a lakásban, úgyhogy lavórban próbálok meg tisztálkodni. S nagyon nehezen megy ez a fürdés nekem, nem is tagadom egy percig sem. Na de várjon, mindjárt meg is mutatom, hogyan küszködök, ha arra kerül a sor.
S a feleség - külön nem is kell mondani neki - két műanyag lavórt hoz elő a konyhából, s leteszi őket a férje elé. - Az egyik a feleségemé, a másik az enyém - mutat a két öblös alkotmányra a házigazda. - A fiam a munkahelyén tisztálkodik, hála istennek neki ilyen szempontból jobb sora van. Szóval, ezekben az edényekben fürdünk mi a konyhában. Engem a feleségem segít bele valahogyan a lavóromba, megmossa a hátamat, én meg, ugye, később megtisztálkodok alulról is. Hát, így.
S Laurenczi úr szemléltető előadást is tart a szóban forgó tisztálkodási eljárásról, de természetesen csak a kezdeti lépéseket mutatja be. Hümmögünk kicsit most is, okosabbat én sem tudok mondani annál, hogy: hát, tényleg nagyon elkelne egy fürdőszoba Laurenczi úrnak.
Csöbörből vödörbe
- Így van, uram, jól látja a helyzetet - mondja Laurenczi úr. - De sajnos én is csak ott tartok még mindig, hogy jó lenne egy fürdőszobás lakás. Pedig megpróbáltam már mindent. Tavaly decemberben bementem a polgármesteri hivatalba, közmeghallgatásra. Részletesen elmondtam a gondomat-bajomat a polgármester úrnak, aki kiadta az ügyet a lakásosztálynak. Telt-múlt az idő, sokáig nem érkezett semmi válasz, aztán egyszer csak mégis kaptam tőlük egy levelet. Az állt benne, hogy találtak egy nekem megfelelő lakást a Söptei úton, ekkor és ekkor menjek el, és nézzem meg. Így is lett, megnéztük a lakást a feleségemmel meg a fiaimmal, de bizony csöbörből vödörbe jutottunk.
- Hát az meg hogy lehet? - szakítom meg egy kicsit hitetlenkedve a házigazdát. - A hivatal tisztában volt azzal, hogy mire van szüksége Laurenczi úrnak, mi volt hát akkor a baj?
- Uram, nem fogja elhinni! Egy szobából meg egy konyhából állt az a lakás is, de, most figyeljen, fürdőszoba nem volt benne. Csupa doh volt az egész, a falakon méter magasan penészfoltok… A vécét és a faházat meg legalább ötven méterre a lakástól, a telek végébe dugták el. Nem is fogadtuk el az ajánlatot. Városi ember voltam világéletemben, most meg ki akartak tenni a külvilágba. Csak azért, mert egy lábam van?
- Ne haragudjon, de ez a történet teljesen hihetetlen - mondom az 58 éves, szikár rokkantnyugdíjasnak. - Ilyen nincs. - Ugye megmondtam, hogy nem hiszi el - mosolyodik el kissé Laurenczi Tibor. - Pedig nem hazudok. - S mit szólt a hivatal ahhoz, hogy nem fogadta el a lakást? - Megírták, hogy tudomásul vették a döntésemet, és hogy értesítenek, ha találnak egy olyan lakást, ami megfelel az egészségi állapotomnak. - De még nem értesítették… - Á, szó sincs róla. Csak várok, de hiába. Nézze, én ezzel az egy lábbal elvagyok még pár évig, de mi lesz, ha leveszik a másikat is? Mert az is érszűkületes. Akkor majd úgy tesznek bele a lavórba?
Különleges teljesítmény
Megint csak nem tudunk mit mondani. Látja ezt Laurenczi úr is, s - ezért-e vagy másért, meg nem mondható - azt javasolja, kísérjük el a lakáson kívüli vécéhez, mert megmutatná, hiszen nincs abban semmi szégyellnivaló, hogy micsoda küzdelmébe, erőfeszítésébe kerül a szűk, de annál fontosabb helyiség használata. Így is teszünk, meggyőződünk róla, hogy valóban különleges sportteljesítménnyel kell kirukkolnia Laurenczi úrnak nap mint nap. - Hányan használják ezt a vécét? - kérdem, mintegy oldva a hangulaton. A család oszt-szoroz, aztán hamarosan megszületik a végeredmény. Két família él még rajtuk kívül a házban, úgyhogy 18-an osztoznak az úgynevezett katasztrófavécén.
A realista performansz után visszatérünk a lakásba, beszélgetünk még egy kicsit. A megélhetésről például. Hogy az rendben van-e? - Nincs okunk panaszra - mondja Laurenczi úr, miután ismét helyet foglalt kerekes székében. - A napi betevőre azért még futja. Nekem most lett 60 ezer forint a nyugdíjam, a feleségem meg 27 ezer forint szociális járadékot kap. Úgyhogy megvagyunk. - Szűkösen - szól közbe az asszony -, ezt azért tegyük hozzá. Kétnaponta főzők, így jövünk ki ebből a kis pénzből.
Magas a nyugdíj
- Mennyi a lakás bérleti díja? - kérdem később a házigazdától. - Tizenhétezer forint - mondja Laurenczi úr. - Tehát olyan hetvenezer marad, azt kell beosztanunk, de a fiúnk is besegít, amennyire tud. Az a baj, tudja, hogy igen hideg ez a lakás. Fölöttünk padlás van, alattunk pince, az ablakok is nagyon rosszak, s ha az ember elzárja a kályhát, pillanatok alatt olyan hideg lesz, mint odakint. A tűzifa meg igen drága. A múltkor kértem egy kis segélyt az önkormányzattól, mondom, veszek még valamennyi fát, mert messze van még a tél vége. De nem adtak egy fillért se. Azt mondták, hogy egy kicsit magas a nyugdíjam ahhoz, hogy segélyt kaphassak.
- S hogyan telnek majd az ünnepek? - fordítok egy kicsit a beszélgetés menetén. - Hát úgy, mint mindig. Felállítjuk ide, a komódra a műanyag karácsonyfát, feldíszítjük, aztán nézzük a tévét. A gyerekek meg - három fiam van még, nyolc unokám meg egy dédunokám - vagy jönnek, vagy nem. Ha nem, akkor majd meglátogatnak bennünket karácsony másnapján. Szenteste illő azért a családdal maradni.- Ennyi unokának, gyereknek ajándékot adni nem kis feladat, ugye? - piszkálom még egy kicsit az ünnepekkel Laurenczi urat. - Én úgy vagyok ezzel, hogy ha az utolsó filléremet kell is odaadnom, az unokáim akkor is megkapják tőlem a maguk ajándékát. Most, 6-án is adtam mindegyiküknek egy-egy csoki mikulást. Mást ugyan nem kaptak, de a csoki mikulás nem maradhatott el. Azt viszont, hogy mi lesz, hogy lesz karácsonykor, most még nem tudnám megmondani.
Csodaláb
Hallgatunk egy darabig megint, mindnyájan úgy érezzük, hogy mindent megbeszéltünk már, amikor valaki - talán éppen én - szóba hozza a mindentudó műlábat, azt a bűvös szerkezetet, amelyet Erőss Zsolt is használ már hosszú ideje, s amellyel minden további nélkül képes volt folytatni a hegymászást a lábamputációja után is. - Ó, hát az elképzelhetetlen, hogy nekem valamikor ilyen lábam legyen - rázza a fejét mosolyogva Laurenczi Tibor. - Ne is hozza elő!
- Miért, sose lehet tudni. Hátha meglepi vele egyszer valaki, vagy valakik - mondom némileg biztatóan. - Á, nem, ez teljesen lehetetlen, uram. Ki van zárva. Egyébként is, tudja maga, mennyibe kerül egy ilyen műláb? Megmondom: legalább másfél millió forintba. - Ezek szerint azért utánanézett… - Hát persze, de mondom, reménytelen az ügy. - Én megvenném az öregnek - szól közénk az ifjabb Laurenczi. - De miből?
Végül belátjuk, hogy nincs mit tenni, visszatérünk hát a kérlelhetetlen realitásokhoz, oda, ahonnan elindultunk. - Szóval nem ábrándozok én semmiféle csodalábról, kedves uram. Már azzal is nagyon meg lennék elégedve, ha kapnánk egy kis másfél szobás lakást - foglalja össze a lényeget Laurenczi Tibor. - Csak legyen benne fürdőszoba, hogy végre kifürödhessem magamat. Úgy megáztatnám a … majdnem kimondtam, mijeimet, mint még soha.
Illendően megmosolyogjuk ezeket a közvetlen szavakat, magam aztán felcihelődöm, s elbúcsúzom a családtól. Elmenőben azért még megkérdezem Laurenczi úrtól, ha már előhozta, hogy mikor fürödte ki magát utoljára úgy istenigazából. - Hogy mikor? Hát, saját lakásban már nagyon régen, évekkel ezelőtt, amikor még a Kiskar utcában laktunk. Igen, azt hiszem, akkor.
